lottó

A lottófőnyeremény

Az egyik munkatársamnak szenvedélye volt a lottózás. Azt hiszem, három évig dolgoztunk együtt.

Már régóta ott volt a cégnél, amikor odamentem dolgozni. Emlékszem, ő volt az első ember, akivel szembetalálkoztam, amikor az irodámat kerestem. Egyből feltűnt az a különös tűz a szemében , amit igazából csak őrületnek lehet nevezni. Nem szóltam hozzá, mert nem volt valami bizalomgerjesztő az a grimasz, ami kiült az arcára: nem tudtam eldönteni, hogy a „maga meg mit keres itt” vagy a „takarodjon innen, pernahajder” lesz az, amit először mondani fog majd nekem, de nem is igazán akartam megtudni.

Amikor az ebédnél szóba hoztam a furcsa figurát, kollégáim egyből felvilágosítottak. Ő volt a lottós. A valódi nevét már rég elfelejtették, csupán talán a főfőnök egyik elfelejtett kartotékjában lehetne megtalálni, ki is ez a pasas valójában. Megtudtam, hogy mániája az ötöslottó. Nem maga a játék, annak ellenére, hogy minden héten pontosan tizenkét szelvénnyel próbálta meg elvinni a milliókat, különleges esetben a milliárdokat, hanem a játékkal kapcsolatos szenvedélyes panaszkodás.

Állítólag már több évtizede játszott, s ennyi idő alatt a legnagyobb nyereménye háromszáz megveszekedett forint volt, amit még egy hármasért kapott valamikor a hetvenes években. A tény, hogy a lottózásra költött összegéből egy tetszés szerint kiválasztott minisztérium teljes hiányát valószínűleg több évre visszamenőleg ki lehetne pótolni, bizonyára nem volt különösebben jó hatással az idegeire. Fő elfoglaltsága ugyanis az volt, hogy szidta a lottót, a Szerencsejáték Rt. összes munkatársát és persze hozzátartozóikat, sőt, egy ideje már abban is biztos volt, hogy az állam titkos összeesküvése áll amögött, hogy a „hozzá hasonló” átlagember „soha” nem viheti el a nagy nyereményeket.

Egyébként egy csendes, nyugodt figura volt. Higiéniájára nem volt panasz, iszákosnak sem lehetett nevezni: talán csak havonta egyszer ivott egy pohárkával és amennyire tudni lehetett, normális viszonyban éldegélt a feleségével egy kis panellakásban. Munkamoráljára szintén nem lehetett senkinek egy szava sem, hiszen valószínűleg ő lett volna az első, aki túlórára vállalkozik, ha arról van szó, hogy a napi betevő mellé meglegyen a napi belottóznivaló is. Bizonyára nem véletlenül maradt meg a cégnél, illetve a céggel együtt a rendszerváltással járó nagy változások ellenére is.

Hiába teltek-múltak az évek és került a nyeremények és a szelvényárak végére először egy, majd még egy nulla, az ő szokásai soha nem változtak: vasárnap egész napját a templomban töltötte, hétfő este megvette tizenkét lottószelvényét, ugyanazzal a hatvan szerencseszámmal, amik az unokatestvér névnapjától a feleség életkoráig terjedt (és ennélfogva évről évre változott), majd már kedden megkezdte a panaszkodást az igazságtalan rendszerről a munkatársainak.

Mikor megkérdeztem, hogy bírják elviselni az öregurat, kollégáim vállvonogatva azt válaszolták, hogy meg lehet szokni. Igazuk volt, hiszen jómagam is azon kaptam magam mindössze két hét után, hogy hiányolom az öreg vad kirohanásait, ha éppen a másik osztályon tartózkodott, amikor rájött a hoppáré. Olyanok voltak, mint azok a pocsék papírkötéses regények, amiket régen ötven, majd ötszáz, majd kétezer, majd nemrég már megint ötszáz forintért lehetett kapni: zagyva, következetlen, kusza marhaságok, amiket annak ellenére, vagy éppen azért élvez az ember, mert rettenetesen rosszak.

„Kovács úr, maga el sem tudja képzelni, mire jöttem rá tegnap! Biztos forrásból szereztem az infót, hallja? A Rozika mondta el, tudja, a sarki trafikos nővére, ő tudja ám, hogy mennek a dolgok a’ ertébe, a szerencsejátékosoknál, mert még tíz évvel ezelőtt randevúzott egyet az akkori főgóré bizalmas ismerősének sógorával! Hát aszondják, talicskával hozzák ki a pénzet a stúdióból a sorsolás után! A közjegyzők milliókat kapnak a szajréból, érti? Milliókat! Hát persze, mert tartaniuk kell a szájukat, hogy a hitelesítésük annyit ér, mintha maga vagy én hitelesítenénk a kávéautomatát! Ezek annyi pénzet vettek már ki a zsebünkből, hogy az egész céget megvehetnénk belőle! Főfőrészvényesek lehetnénk, vagy mi a fene…”

Kimeríthetetlen volt. Történetei, bár alapvetően mindig hasonlítottak egymásra, sosem voltak teljesen ugyanolyanok. Bizalmas értesülései, titkos találkái vagy véletlen felfedezései, különös összefüggések a számok között vagy esetleg csak hosszas panaszkodása arról, hogy kedvenc számát mindössze két sorral és három oszloppal tévesztette el a negyedik nyerőszám, mindig elszórakoztattak minket. Nem szoktam lottózni, de néha, amikor leszaladtam a boltba egy felesért meg egy cigiért, eszembe jutott az öreg és olyankor vettem is egy szelvényt. Szigorúan hatoslottóra, nehogy pont én nyerjem el előle a milliókat vagy éppen milliárdokat. Beírtam az első hat számot, ami eszembe jutott, aztán begyűrtem a szelvényt a zsebembe és soha többé nem foglalkoztam a dologgal. Még csak azt sem szoktam megnézni, nyertem-e egyáltalán.

Sokszor kérdeztük arról is, miért játszik egyáltalán, ha meg van győződve róla, hogy az egész egy hatalmas átverés valójában. Nem lett volna az, aki, ha nem lett volna erre azonnal válasza:

„Na de Kovács úr, maga nem kockáztatna pár forintot, hátha valami hiba csúszik abba a fene ravasz rendszerbe, amit ezek ottan fent kidolgoztak? Egyszer még nekünk is lehet” – és itt megállt egy pillanatra, majd felelőssége teljes tudatában, suttogva, bajtársi sunyisággal fejezte be: „szerencsénk, nemde?”

Abban mondjuk igaza van, hogy ebben az országban nem érdemes a pénzt kuporgatni. Ami ma tíz forintba kerül, holnap százba fog, ki tudja, lehet, jövő héten már ezerbe is. Ő ezt a lehetőséget próbálta meg megragadni a boldogulásra, mi másokat. Egyikünk sem ment sokra, hiszen mindannyian ugyanannál a cégnél dolgoztunk, legnagyobb eredményünk pedig az volt, ha előléptettek, hiszen az azt jelentette, hogy most már nem csak minket egzecíroztatnak, hanem mi is lepasszolhatjuk a babramunka egy részét másoknak.

A lottós sosem kapott beosztottakat, ami talán szerencsés is, hiszen ha hárman-négyen napi nyolc órát töltenének az öreg mellett, pár hét múlva a híradóból értesülhetnénk a Szerencsejáték Rt. főközpontja ellen intézett fegyveres támadásról. Őt ez, mint megannyi más, szintén nem zavarta. Remekül elvolt a saját kis világában, ahol az ötöslottó szidalmazása volt mindennek az alfája és az omegája.

Mert hát nyilvánvaló volt, hogy az öreg nagyon élvezi a panaszkodást. Ha fiatalabb lett volna, azt mondanám, hogy a lottó iránt viselt szeretlek-gyűlöllek viszonya volt a szeretője, akinek karjában megnyugvást találhatott, ha otthon nem mentek jól a dolgok. Nem tájékozódott a politika világában, nem érdekelte a sport, nem olvasott, csak a munka és a lottó érdekelte. Pardon: a lottóval kapcsolatos panaszkodás.

Egyszer láttam, ahogy kitölti a szelvényeit. Maga volt az unalom: bágyatagon, révedező tekintettel, remegő kézzel húzogatta be a számokat. Az arckifejezése olyan volt, mintha csak a fogát húznák. Na de amikor leadta a szelvényeket és megkapta a visszaigazoló cetliket a pénztárostól, mintha kicserélték volna: szeme lángra gyúlt, keze önkéntelenül ökölbe szorult, azonnal összegyűrve a hófehér papirost, morogni kezdett, majd gyorsan odatrappolt hozzám, megragadta a karom és a fülembe súgta: „Kovács úr, meglássa, ezekkel se fogok nyerni egy büdös fillért se… de egyszer majd el fogják rontani ezek a furmányos alakok, és akkor eljön az én időm is…”

Időnkénti ketteseit persze azzal magyarázta, hogy a rendszer el akarja vonni a birkatürelmű nép figyelmét és ilyen minimális összegekkel próbálja féken tartani a lottózók tömegeit. Ha valamiben, ebben biztosan igaza volt: hányan lehetnek ebben az országban, akik egyszeri kettesük sokszorosát pörgetik vissza újabb szelvényekbe a soha meg nem érkező telitalálat reményében?

Mint minden jó dolognak, egyszer ennek is vége szakadt. Egyik dolog a másikat követte, s egy nagyobb leépítés során elkerültem a cégtől. Remek ajánlóleveleket kaptam és mindössze pár napra rá valakinek a valakije által elhelyezkedtem egy hasonló arculatú vállalatnál. Egy-két évig nem is gondoltam a lottósra, a többi munkatársammal se nagyon tartottam addigra már a kapcsolatot. Egyszer azonban megkért valaki, hogy szűkös határidőivel kapcsolatban kisegítendő vigyek már el egy csomagot valakinek a volt munkahelyemre, úgyis ismerem arrafelé a járást.

Mikor odaértem, feltűnt, hogy sehol sem látom a lottóst. Körbekérdezősködtem: tudja valaki, mi van vele, él-e még egyáltalán? Bizony élt, tudtam meg, de még mennyire, hogy élt: pár hónappal a távozásom után kihúzták a számait, az egyiket a tizenkét szelvény közül, és megnyerte a főnyereményt. Néhány nappal később ott is hagyta az állását, alig győzte fogadni a gratulációkat. Sok egyebet nem tudtak róla mondani. Sőt, az új fiúk közül a legtöbben már nem is tudták, ki is az a lottós öreg.

Mit ne mondjak, erre egyáltalán nem számítottam. Még emlékeztem arra, hol lakott annak idején, úgyhogy munkaidő után arrafelé tettem egy sétát. Bizony azóta is ott lakott, a kaputelefonon álló felirat legalábbis erről tett tanúbizonyságot. Mikor felcsöngettem, sejtésem beigazolódott: ő volt az, a lottós öreg. Bekérettem magam pár percre.

Először úgy tűnt, semmit sem változott. Ami azt illeti, a lakása tényleg ugyanolyan volt: ugyanabban a szűk lyukban lakott, a vakolat még mindig repedezett, a bútorok továbbra is a szétmállás határán voltak, a könyvespolc még mindig úgy nézett ki, mint ami pár másodpercen belül elkerülhetetlenül össze fog omlani, csakhogy most régi újságok helyett egy szelence és száz meg száz köteg húszezres állt rajta.

Észrevette, hogy a szelencére vetült a pillantásom. Ránéztem, és ekkor már láttam rajta, hogy már csak halovány árnya önmagának. A fény teljesen kihunyt a szemében. Döbbentem jöttem rá, hogy voltaképp egy összetört roncs állt velem szemben. Görnyedt volt, lassú, beesett tekintetű, rettenetesen fáradt és… nincs rá jobb szó: csalódott.

–          A feleségem is itthagyott – mutatott szomorúan a szelencére.

Láttam, hogy fáj neki a veszteség. De azt is, hogy nem a felesége az, ami igazán hiányzik neki.