Obskurus józene II. — I Can’t Believe That You Would Fall For All The Crap In This Song

A Sparks az egyik kedvenc együttesem. Örökzöld, beskatulyázhatatlan brigád, mostanában amolyan okos, önironikus popot csinálnak. Ja, meg egy musicalt Ingmar Bergmanról. Mondtam már, hogy nem egyszerű beskatulyázni őket? Ez a szám az Exotic Creatures From The Deep albumról származik.

Advertisements

Bigott vagy, ha egyetértesz egy bigottal?

gop-primary-debate-2012

Az internet bugyraiban járkálva egy különös videósorozatra találtam nemrég, amin meglehetősen jól szórakoztam. Talán nem kellett volna.

Tumblrisms a sorozat neve. Nem vagyok a Tumblr nagy ismerője, ugyanis soha nem voltam híve a normális kommentmező-mentes, rövid kis semmiségekkel és viccesnek szánt animgifekkel telerakott cuccoknak: én a manapság egyre jobban leszart médiafogyasztó vagyok, akinek jobban csorog a nyála egy baromi hosszú, jól megírt tudósítástól, mint egy „10 dolog, amit biztosan nem tudtál anyád hálószobatitkairól” című képgaléria. Egy szó mint száz, az ezzel a szférával kapcsolatos impulzusaim jelentős százaléka ebből a sorozatból származik.

Remekül szórakozom ezeken a videókon. Alapvetően tényleg úgy tűnik számomra, hogy az itt bemutatott koncepciók, mint a „thin privilege” meg az „ableism”, a „headmates” meg a tudom is én, micsoda egy csöppet túlterjengett politikai korrektség valahol nagyon vicces manifesztációja. Állítólag olyan példák is vannak, hogy valakik merő viccből kitaláltak egy ilyet social justice koncepciót, és egy csomóan magukévá tették. Nem tudom, szerencsére nincs túl sok tapasztalatom erről a szubkultúráról.

A különös az egészben viszont az, hogy miközben a legfőbb példákkal kapcsolatos álláspontjával aránylag egyet is értek és tényleg remekül szórakozom a különös hülyeségeken, amikkel a jelek szerint sokan előszeretettel telepakolják a Tumblr-t, viszont közben meg mond egy csomó olyan faszságot, ami szerintem ósdi bigottság.

Távol álljon tőlem, hogy állandóan csak videójátékos példákat hozzak, de ez az, ami most hirtelen rémlik is: emberkénk hosszasan panaszkodik egy ponton arról, hogy régen mennyire szórakoztató agyatlanságok voltak a videójátékok, ma meg már minden olyan rohadtul komolyan van véve és ki is ölik belőle mindazt, ami szórakoztató – az olyan faszságok, mint a Rock Paper Shotgun feministái és ilyenek.

Hé, én előszeretettel olvasom a Rock Paper Shotgunt és velük együtt akadok ki, amikor például egy nőnemű játékfejlesztőt a neme miatt pécézik ki. A feminizmusnál pedig közben kevés dolog áll távolabb tőlem.

Az ismeretségi körömben is akadnak olyanok, akiknek a politikai álláspontja vagy bizonyos társadalmi kérdésekben alkotott véleménye elkeserítő számomra, velük azonban nem szoktam részlegesen egyetérteni. Vajon hol a határ, ahol én is ostoba bigott leszek, mint ez az ember, akinek a videóin alapvetően azért elég jól szórakozom, addig, amíg nem beszél túl sokat? És melyik oldalán vagyok-vagyunk?

Bónusz: I used to believe I had the right to be a bigot. But reason prevailed

5 érdekes cikk, amit talán nem olvastál – április 2.

Közgazdászok a várható új Orbán-kormány gazdasági intézkedéseiről; részletes instrukciók és statisztikák a borravaló-osztással kapcsolatban; brit politikusok vitája az Európai Unióról; elmélkedések a mikrotranzakciókról; Rogán Attila és Simon Gábor összehasonlítása. Ismét öt érdekes cikk, amit talán nem olvastál.

5érd

Sok jót a harmadik Orbán-kormánytól sem lehet várni – igencsak spekulatív egy cikk, de egyébként feszeget érdekes gondolatokat, már ami a választások utáni gazdaságpolitikát illeti. A HVG kérdezett egy halom közgazdászt a témában. Érdemes megfigyelni, hogy nagyjából egy pillanatra sem említik meg, hogy akár a baloldal is megnyerheti a választásokat, sőt, van, aki külön el is hessegeti ezt az opciót.

Everything You Don’t Know About Tipping – a cím magáért beszél, s bár tény, hogy elsősorban amerikai állapotokra vonatkozik a dolog, mégis érdekes olvasmánynak találtam (nem kis részben azért, mert a Wait But Why szokásosan magas infotainment-színvonalát hozta az írás).

Farage v Clegg – the debate for Europe – az Egyesült Királyságban már régóta terítéken van az EU-ból való kilépés gondolata (amivel egyébként érdekes párhuzam a skót függetlenedési kérdés), ezzel kapcsolatban folytatott vitát két jelentősebb politikus, egyikük a UKIP (UK Independence Party) vezetője. Nem tetszik az európai dezintegráció lassan erjedő folyamata, mert bármennyi gond is van a jelenlegi EU-val, a szükséges irány szerintem semmiképpen sem ez: ennek kifejtése viszont nagyobb terjedelmet érdemel.

A Case For Micropayments – Fizetnél monjuk két centet egy újságcikkért?

Rogánból ezért nem lesz soha Simon Gábor – Selmeczi “hüjeliba” Gabriella szerint a kettő azért nem egy kategória, mert “csak”: itt egy kicsit értelmesebb diskurzus a témáról. Szókimondó egy blog, de ettől még én speciel szeretem.

 

Obskurus józene I. — Deus Ex – UNATCO (nervous_testpilot Remix)

Igen, ebből lesz minden egyes nap. Ha valaki 10%-nál többet felismer belőlük, hivatalosan is a lelki társam.

Ritkán ennyire könnyen beazonosítható egy remix, de az eredeti annyira ikonikus videójáték-zene, ennek az előadónak meg annyira jellegzetes a stílusa, hogy csak hallás után meg tudtam volna mondani, mi is ez.

A Deus Ex egy igazi klasszikus egyébként (egyszer igazán le kéne játszanom, nem csak az újat), egy 2000-res cyberpunk játék, tele összeesküvésekkel, hatalmas társadalmi szakadékokkal, nanotechnológiával, és hatalmas játéktechnikai újításaival – ez volt az egyik első játék, ahol a játékos a történetre tényleg hatással lévő döntési lehetőségeket kapott. Itt másfél órán át beszél róla valaki, és nem fogy ki mondanivalóból.

A remix mögött álló fazon egyébként a Frozen Synapse nevű körökre osztott stratégiai játék zenéjének szerzője, ami szintén megérdemel majd pár obskurus józene-posztot.

Április bolondságai

april-fools-day

Eh, már megint április elseje volt. Az „ünnepet” már rohadt régen lehúzták a sárba, már ha egyáltalán volt valaha olyan időpillanat, amikor nem ott volt. A baj persze az, hogy ilyenkor egy napra mindenki azt hiszi, hogy ő a legviccesebb ember a világon és az önjelölt vicchuszárok elfojtják a néhány ténylegesen szórakoztató megnyilvánulást.

Szerintem azok a jó áprilisi tréfák, amik valami olyat hitetnek el, amit az ember vagy a célközönség valójában tényleg szeretne. Sokan csak a „random hihetetlen faszság” kategóriáig jutnak gondolatban.

Emlékszem, gimiben egyszer jó ürügy volt április elseje arra, hogy kollektíve ne menjünk be a dupla matekra. A tanárok nem voltak odáig. Ennek nyilván pláne nem a vicc-csinálás volt az értelme, de jó példa egy másfajta szarul megcsinált április elsejei „tréfára”.

Lényeg a lényeg, nem vagyok nagy híve a bolondok napjának, de azért néhány szórakoztató apróság mindig akad. Ezekből szemezgettem párat.

– Obama and Putin to Settle Differences Over Chess Game – a chess.com oldalon egy izgalmas beszámoló arról, hogyan fogja az amerikai és orosz elnök egy sakkpartival eldönteni fennálló nézeteltéréseiket; természetesen be is harangozzák az élő online közvetítést.

– A Moyeschester United nem kapott ki a Bayerntől. Ja, hogy az komoly volt? :O

– Freeman’s Mind Across The Universe – az ember, aki a Half-Life nevű klasszikus videójáték néma főhősének szájába 2007 óta ad elmebeteg poénokat, érdekes módon pont ma jelenti be, hogy a világ ÖSSZES belsőnézetes játékába átemeli a projektet.

– Empire of Images – egy fotóblog kiadja ötévnyi, ikonikus képekről szóló posztjait egy hatalmas könyvben. Szeritnem tök jól hangzik egyébként, csak már csak az ezerféle szerzői jogi forrás miatt is megvalósíthatatlan.

– Sorsjegy végigjátszás – a cím magért beszél.

– What Does IKEA Say About The Human Condition? – A PBS Idea Channel egy napra PBS Ikea Channel lett.

– Egyébként be kell ismernem, én sem maradtam ki a dologból: a YouTube-csatornámat követő tizenéves-hordának régi vágyát teljesítettem egy facecames Minecraft-videóval. Vagy mégsem?

Amúgy figyeljétek meg, hogy nincs az az elszállt áprilisi tréfa, amit ne hinne el legalább egy ember.

Ti kitaláltatok valami áprilisi tréfát? Mi volt a kedvencetek a bolondok napjára alkotott bolondságok közül?

 

 

 

5 érdekes cikk, amit talán nem olvastál – április 1.

A játékfejlesztők és a valóságshowk nem működnek együtt; a virtuális valuta legalitása; Tölgyessy-interjú az Alaptörvényről; novella egy javítóintézeti srác szerelméről, ami garantáltan jobb, mint a rövidfilm; Vincent-írás a választásokról. Öt érdekes cikk, amire április elsején találtam rá, és talán nem olvastál.

5érd

How The Most Expensive Game Jam In History Crashed And Burned In A Single Day – abszolút brutális írás, egy nagyon részletes beszámoló arról, hogyan esik szét pillanatok alatt egy négyszázezer dolláros projekt egyetlenegy szexista kérdés miatt.

Op-ed: The legality of virtual currency – hosszabb írás az Ars Technicán a bitcoin jövőjéről, már ha van neki. Olyan fajta írás, amit nagyon szeretek és amiből próbálok majd sokat összehozni: tele van rengeteg érdekes továbbhivatkozással.

Van alkotmányos kiút a válságból – Tölgyessy Péter-interjúrészlet az Alaptörvényről illetve a magyarországi politikai kultúráról: mit ne mondjak, sokkal kevésbé semmitmondó, mint az én tg-interjúm lesz.

Tar Sándor: Lágy eső – “Tót Zoli félárva, ő az utcában a rossz fiú, mindig korán kelt, és a boltok elé már hajnalban lerakott tejet, kenyeret dézsmálta a ládákból, valamit enni kell. Napközben pedig néhány kisebb fiú társaságában rongyalkodott vagy udvarolt a kerítés mellett hónapszám, Juli, könyörgött, gyere már ki!”

A gondolkodó fajta – kommentár egy Pataky Attila-interjúhoz, amit mondjuk nem értem, a clickbaitet leszámítva miért csinált meg a HVG.

 

A feltaláló metamorfózisa

Dr__Insano_Fan_Art_by_ImagineNationAG

„Miért nem működik ez a szar?!” – kiáltott fel idegesen Péterfalvi Péter, barátainak szemtől szemben csak Petyamester, a háta mögött inkább Mekk Elek.

Péter egy önjelölt feltaláló volt, többtucatnyi, az akadémia és a felháborítóan konzervatív és fantáziátlan tudományos elit által el nem ismert csodálatos találmánnyal a háta mögött. Olyan, más körülmények között bizonyára akár a világot is megváltoztatni képes csoda fűződött a nevéhez, mint az önbefűző cipő, amit csak be kellett kötni, hogy használatra kész legyen vagy éppen a folyékony jeget, amit hidegre téve már meg is kapja az ember s hőn áhított hűvös frissítőt.

Most éppen egy olyan szerkezeten dolgozott, aminek segítségével soha többé nem kell majd elhagynia a lakását. Tudta, ha sikerül megalkotnia ezt a csodát, akkor soha többé nem kell szembesülnie korábbi kudarcaival és a tudományos élet értetlen-érzéketlen szemétládáival.

És a zöldségvásárlást is megúszhatja. A zöldséges azóta pikkelt rá, hogy eladta neki a különleges kulináris ízélményt biztosító különös faérmét, ami az idiótája szerint egy nyeletlen, használt fakanál volt. Átverésnek nevezte. Nem értette. Ostoba, primitív alak. Utálta értetlenségéért. Kedvence volt a paradicsom, de az incidens óta nem volt hajlandó venni tőle.

Ő volt az egyetlen ember, aki zöldséget árult a környéken. Róka fogta csuka. Csak éppenséggel a csuka nem fogott meg semmit.

„Pedig mindent háromszor is leellenőriztem!” – hergelte magát egyre jobban. „Ott a cipőfűző (még nagyanyjától kapta, valamikor a világháború során kisgyerekként, amikor még ez is nagy ajándéknak számított és azóta is becses emlékként őrizgeti), a borosüveg dugója (az újítás, amitől az áttörést várta), a tizenhárom dekagramm vöröshagymakrém (amit, szerencséjére, nem a zöldségestől kellett vennie, bár a fantasztikus találmányának segítségével többet azt sem kellene személyesen intéznie), a zakóm, amit már nagyjából hat éve nem vettem fel sehová, és a kiszuperált sétabot (emlékei szerint egy vak koldustól kunyerált el egy hosszabb, a zöldségessel folytatott veszekedés után) – és most még a dezodort sem felejtettem el! Mi a faszért nem működik ez a… ez a szar?”

Felsóhajtott. Már megint kudarcot vallott. Évek óta cserélgette az alkatrészeket, de hiába, ez az izé nem akart magától lemenni a boltba és megvenni neki a dolgait. Maga sem értette, hogy lehetséges ez. Elege volt mára. Elege lett a feltalálósdiből.

Fogta magát és kiment a dolgozószobájából. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót: még csak látni sem akarta ezt a förmedvényt, amire, úgy érezte most, feleslegesen pazarolta el az elmúlt három évet. Szinte letépte a fejéről a védőmaszkot (nem egy találmányához használta előszeretettel a hegesztőpisztolyt) és a laborköpenyt: utálkozva hajította be őket egy sarokba, egy egyre növekvő halomba. Kitámolygott az erkélyre és lebámult a ki tudja, hányadik emeletről: megfordult a fejében, hogy leveti magát és véget vet az egésznek. „Az Ikarosz-projektem is egy kudarc volt” – jutott eszébe.

Végül aztán nem tudta rávenni magát, hogy leugorjon. Még a végén a zöldséges találná meg a testét. Azt a szégyent nem viselné el. Visszasétált az erkélyről, be a fürdőszobába.

Gyors mozdulattal kinyitotta a gyógyszeres szekrényt és kivette belőle a gyógyszereit. Levetette az átizzadt ingét is és belebújt a fürdőköpenyébe (sárga volt, régi, de még mindig kényelmes: nemrég kapott valakitől egy zöldet a névnapjára, de első dolga volt kidobni). Félig kitátott szájjal belebámult a tükörbe és elmormogott valami imafélét, amit egy rosszabb pillanatában talált ki, hogy segítse saját munkáját. Mindig a fürdőszobában szokta csiszolgatni teológiai vízióit Hubákerről, a zsémbes zseni-istenről, akinek kegyeit elnyerve az ember nagy feltaláló lehet és bosszút állhat a világ összes zöldségesén. Amint végzett, némi vizet engedett a fogmosópohárba és arcán elkínzott mosollyal (már régóta halogatta a fogorvos vizitációját, az arca ugyanis a zöldségesére emlékeztette és nem bírta már a gondolatát sem elviselni egy több órás beavatkozásnak, ahol órákon keresztül azt a fejet kell bámulnia… még a végén elhányná magát) visszament a hálószobába.

Magának sem merte bevallani, de egyre jobban elhatalmasodó hóbortja volt ez az állandó átöltözés. A háromszobás „pecó” mindhárom szobájában más embernek érezhette magát. Feltaláló volt a dolgozószobában, majd kudarcai elől elmenekülve a megtisztulást kereső, köpenyes szerzetes, Hubáker lovagja, a hálószobában pedig, mintegy álcáit levetve, a fogfájós szerencsétlen.

Na, ezzel a harmadikkal aztán pláne nem akart szembesülni. Gyorsan bevette a gyógyszereit, bedőlt az ágyba és pillanatok alatt el is aludt. Zaklatottság ide vagy oda, az egész napos feltalálás igencsak fárasztó munka.

Mire Péterfalvi Péter másnap felébred, döbbenten fogja látni, hogy masinája működött: a vöröshagymakrém megmagyarázhatatlan módon eltűnt, a hálószobai asztalon azonban ott áll egy zacskóban a hőn áhított nagy adag zöldség. Először meg fog döbbenni, aztán ujjongásával fellármázza a fél panelt, miközben újra úgy érzi, tényleg a feltalálás az ő hivatása.

Ismét nem fogja érteni, miért röhögik körbe a Szabadalmi Hivatalban, mint ahogy arra sem fog soha rájönni, hogy az erős gyógyszerek nem segítenek alvajárásán, csupán csak azt garantálják, hogy ne emlékezzen rájuk. Soha nem fogja tudni, hogy ő maga köti be cipőjét a nagyanyjától kapott fűzővel és igenis hordja azt a zakót, amikor így öntudatlanul betolja a vöröshagymakrémet, mielőtt felkapja a sétabotot, bedezodorozza magát és lesétál a zöldségeshez, hogy aztán annak legnagyobb csodálkozására megvásárolja tőle kedvencét, a finom és friss paradicsomot.

Azt pedig pláne nem, hogy a dugóból kiszopogatott édeskevés alkohol adta meg alvajáró énjének a zöldségvásárláshoz szükséges bátorságot.

letöltés itt

Kovács József, a pipogya hazárdőr

Egy igazi profi

letöltési link itt

„Nem, drágám, nem mondtad, hogy áthívod anyádékat vacsorázni! Tudod jól, hogy ilyenkor szoktam találkozni a barátaimmal!” – suttogott Kovács József a telefonba, nehogy meghallják, hogy éppen nem a munkájával foglalkozik az irodában. „De, emlékszem, hogy a múltkor sem voltam ott, tudom, nem kell emlékeztetned rá, állandóan ezzel jössz! Nekem is ki kell engednem a gőzt, ezt igazán meg kell értened, már hónapok óta…”

Hirtelen valami megnyikordult. Az ajtó! Gyorsan lecsapta a telefont és üveges tekintettel a monitorra meredt, kezét összevissza jártatta a billentyűzeten. Semmi. Újabb nyikorgás. Most kapcsolt csak, hogy csak a széke az – már megint kijárt a bal első lába. Magában elégedetlenül mormogva, gondolatban feleségéhez keresetlen szavakat intézve bemászott az asztal alá, hogy megigazítsa.

„Józsi, te meg mi az istent csinálsz?” – szólalt meg hirtelen valaki.

A váratlan emberi szó megijesztette. Ösztönösen felkapta a fejét, de azonnal beleverte az asztalba. Elkáromkodta magát.

„Hé, ez egy családbarát munkahely. Nem engedhetsz meg magadnak ilyeneket. Addig legalábbis nem, ameddig nem vagy csoportvezető” – röhögött a másik.

Józsi felkászálódott, még mindig a kobakját tapogatva. Most vette csak észre, hogy Lovász úr az, aki belépett a helyiségbe. Ismét úrrá lett rajta a pánik, amit külön fokozott a szervilis kisemberek felettesekkel kapcsolatos ösztönös félelme.

„Bocsásson meg, főnök úr, csak bebasztam a fejem és…”

„Mondom, nálunk nem káromkodunk” – emelte fel a mutatóujját az irodai élet és halál ura, majd farkasvigyor ült ki az arcára. „Ugye nem szeretnénk még a végén az utcán találni magunkat ilyen apróságok miatt, ugye, kedves Józsi?”

„Nem, dehogyis, főnök úr” – sápadt el. Kicsit remegni is kezdett, de remélte, nem feltűnő.

„Akkor rendben. További jó munkát és el ne felejtsd leadni a projekt első fázisáról szóló tervet ma estig!” – mondta Lovász, miközben kilépett a szobából. „Még a végén valamelyik reménykedő gyakornokkal kell megcsináltatnom és akkor…” – a gondolat befejezése nélkül távozott, az ajtót maga mögött belökve.

„Úgy lesz” – suttogta Józsi, majd visszazuhant a székre. Ez volt az a pillanat, amikor a renitens láb végleg felmondott és a szerencsétlen a padlón találta magát egy felborult szék, egy kitört darab fa és önbecsülése romjainak mélabús társaságában.

***

Este természetesen hazament, mert nem olyan fajta embernek született, aki ellent tudott volna mondani az asszonynak. A vázlatot is elkészítette: nagyjából két perccel a munkaidő vége előtt sikerült összeraknia valamit, ami legalább haloványan emlékeztetett valamire, amit főnöke egy jobb pillanatában esetleg elfogadott volna. Ennyire volt képes ezen a napon. Valamennyi energiát még arra az elviselhetetlen anyósára is tartogatnia kellett.

A vacsora, persze… katasztrófa. Késett tíz percet, mert lemaradt az egyik buszról, aztán persze azt kellett hallgatnia az összes fogás alatt, hogy micsoda felelőtlen pernahajder is ő, akire soha nem lehet számítani. A szitoközön végén ráadásul le kellett nyomnia a torkán             azt a savanykás rémséget is, amit a felesége szülei finom házi desszertnek tituláltak és amiből hoztak némi – visszautasíthatatlan – kóstolót. Szívesen megmondta volna nekik, hogy ez egy ehetetlen rémség és őszintén együttérez mindazokkal a szerencsétlenekkel, akiknek ebből valaha akár csak egy falatot is enniük kellett, és hogy reméli, nem volt számukra túl fájdalmas a gyomormosás. De nem tehette meg, mert akkor a hét – sőt, az év – hátralévő részében hallgathatta volna a nejétől, hogy milyen egy érzéketlen alak. Így hát csak tűrt, nyelte és nyelte a gusztustalan mocskot és próbálta azt képzelni, hogy ez valamiféle isteni próba, amit ha kiáll, megszabadítják ettől az elviselhetetlen brigádtól és valami jobb világba helyezik.

Egy olyan világba, ahol több a szabadideje és többet mehet kártyázni. Sőt, ahol nem kell titkolnia, hogy kártyázni jár.

Már évek óta nemlétező barátokra kellett hivatkoznia, amikor el akart menni egy kicsit pókerezni. A dugipénzzel való szórakozásról ne is beszéljünk. A puccos öltönyre, amit egy szerencsésebb este után a nyereségéből vett, hogy ne nézzen ki úgy a füstös teremben, mint valami ostoba paraszt, még csak ne is gondoljunk. Éppen elég macerás elrejtenie az asszony elől.

Kisgyerekkorában amerikai nagybátyja – aki alig húsz évvel idősebb, enyhén infantilis természet, jó pár éve a föld alatt – hozott neki néha szuperhősökről szóló képregényeket. Mindig is egy titkos életről álmodott. Nem gondolta, hogy a mindennapokban ennyire stresszes, unalmas és kispolgári az ilyen.

Másnap viszont végre elszabadulhatott. Már alig várta. Nem kell oldalbordájának zsémbelődését hallgatnia, nem kell a reménytelenül buta, kétszer bukott két lábon járó kudarcával sem foglalkoznia. A főnöke sem fogja újra és újra eszébe juttatni, hogy bármikor kirúghatja az állásából, ha kedve tartja. Nem, a kártyabarlangban senki sem ismeri, senkit sem érdekel, végre egy másik ember lehet és legalább pár órára elfelejtheti kudarcos, reménytelen életét.

***

Már akkor folyt róla a víz, amikor belépett a kaszinóba. Az öltönyt az alapján választotta, hogy elegánsnak látsszék, nem azért, hogy kényelmes legyen, és ezt mindig érezte is, amikor magára húzta. Miután pénzét zsetonokra váltotta, gyorsan körbepillantott és észrevett egy üres széket az egyik asztalnál, ahol már zajlott a játék. Úgy tűnt, nem túl nagy tétben játszanak, ami neki tökéletesen meg is felelt. Egyáltalán nem számított jó játékosnak és ezzel tisztában is volt. Néha nyert, néha veszített. Különösebben rossznak sem nevezhette magát, elvégre csak ritkán kellett a játékra tett dugipénz-alapját külső segélyezéssel feltöltenie. Kicsit seszínű, megfoghatatlan ember benyomását keltette a pókerasztalnál is, ami a hétköznapi életében csak elnyomhatóvá tette, itt viszont legalább egy kis lehetőséget adott neki a győzelemre.

Ennyire persze azért nem gondolta át az ilyeneket. Ő csak leült, dobott, ha rossz lapja volt, betolta mindenét, ha jókat kapott és nagyritkán megpróbálkozott egy blöffel, hogy amolyan igazi hazárdőrnek érezhesse magát.

Helyet foglalt az asztalnál. Végiglesett a játékostársain, de nem látott egy ismerős arcot sem. Előkotorta viseltes napszemüvegét és gyorsan felvette. Azt olvasta valahol, hogy ezek a pókeresek simán kiolvassák az ember szeméből, hogy milyen lapjai vannak. Nem akarta megadni nekik ezt az előnyt. Ő nem tudott ilyet csinálni.

Csendben folydogált az idő, egészen jól érezte magát. Lassan felengedett, ahogy újra és újra bedobta a lapokat, ahogy az alaptéteket fizetgette körről körre. Várta A Jó Lapokat, Amikkel Majd Nyerni Fog. Hosszas várakozását végül siker koronázta: pár óra után egy király párt kapott kézhez, amivel nagyjából megkétszerezte a pénzét: amint meglátta, micsoda remek keze van, azonnal betolta mindenét betolta a posztó közepére – a korábban komolyan licitáló játékostársai pedig persze hanyatt-homlok menekültek a partitól.

Arcán boldog mosollyal mutatta meg a király párt. Rendkívül örült a szerencséjének. Nagy vidámságában az már nem jutott eszébe, hogy még így is kicsit kevesebb pénze van, mint amennyivel elkezdte az estét.

„Köszönöm, uraim, nekem ennyi elég is volt mára” – mondta a vele szemben ülő férfi, miközben felvette a bőrkabátját, felmarkolta zsetonjait és a pénztár felé indult. „A viszontlátásra” – biccentett feléjük.

Józsiról az elégedettség szobrát lehetett volna megmintázni ebben a percben. „Az én briliáns játékom miatt inkább abbahagyja mára! Végre fejlődöm!” – gondolta, miközben arcára bárgyú vigyor ült ki.

A vigyor még pár partival később is az arcán ült, amikor is egy új arc érkezett az asztalhoz és elfoglalta a nemrég megüresedő helyet, pont vele szemben. Ekkor jött el a pillanat, amikor a vigyor helyét a görcsös rémület okozta kényszeres pókerarc vette át. Lovász, a főnöke jött játszani.

Már megint ez a remegés! Azonnal eldöntötte, hogy a következő kör végén kiszáll. Nem volt más választása. Ha a főnöke rájön, hogy ő itt tölti az estéit, megvan a tökéletes ürügye, hogy kidobja az állásából! Alig bírta felemelni a lapjait, amikor kiosztották őket, a pániktól pedig szinte semmit nem látott.

Persze, hogy pont most kap ász párt! Ó, Fortuna, miért vagy egyszerre ily kegyes és kegyetlen?

Egy ilyet mégsem dobhat el, ez a lehető legnagyszerűbb lap, amit játékos kaphat! Próbált úgy tenni, mint akivel minden rendben, akinek éppen nincs csodálatos kombinációja és aki nem majdnem összecsinálja magát és még véletlenül sem zavarná, ha a vele szemben ülő megkérdezné a nevét.

A főnöke senkitől és semmitől nem zavartatva magát, egy hatalmas összeggel emelt. Nagyjából annyi lehetett, mint a Józsi előtt szomorkodó zsetonkupac fele.

Csak úgy, mint a munkahelyén, itt is mindenki feladta a főnöke elleni harcot, aztán őrá került a sor. A vészvillogók sorra kigyúltak a fejében, alig bírt lélegezni. Mit csináljon most? Ha szokás szerint betolja mindenét, a főnöke talán megijed, eldobja lapjait, ő pedig végre elmehet innen. És még nyerne is. Ha viszont ő is enged az agressziónak, még hamarabb távozhat. Akkor viszont a főnöke talán ráismer, mert ki olyan pipogya, hogy eldob két ászt? Hiszen ő még – ezt Józsi valahonnan biztosan érezte – akkor is tudná, hogy ászokat dobott el, ha nem mutatná meg őket. Pár pillanatra lehunyta a szemét és végül görcsös mozdulattal all-in ment.

Főnökének elég volt ránéznie a remegő, magát agyonizguló ellenfelére, aki egy igen jelentős emelésen csak pár pillanatig gondolkodott, aztán mindenét kockára tette. Látta, hogy ez az ember minden, csak nem hazárdőr. Ez egy amatőr, akinek kiváló lapja van.

Vállat vont és eldobta a lapjait. A másik felmutatta ászait, miközben hálás és mégis zavarodott arckifejezéssel maga elé húzta a zsetonokat, majd azonnal felállt és szinte rohant a pénztár felé. Elmosolyodott. Már megint jól értékelte a helyzetet. Agresszív fellépése tízből kilencszer elegendő a győzelemhez, a tizedik alkalommal pedig tudni szokta, mikor kell engedni és mikor kell tovább szorongatni az ellenfél nyakát.

„Mindig ilyen ideges ez a fazon?” – kérdezte a többiektől.

„Nem tudom, sosem láttam” – válaszolta az egyik, amivel véget is ért a társalgás, már ami Kovács József témáját illette.

„Hozok egy italt, foglalnátok a helyem? Tegyétek be az alaptéteket, ha rám kerülne a sor” – mondta, az osztó felé biccentve és megindult a bárpult felé.

***

A pénztárnál és a bárpultnál is hatalmas sor állt. A pénztárnál kicsivel hatalmasabb. Mindkettejüknek beletellett pár percbe, hogy megkapják, amit akarjanak: a készpénzt illetve a Guinnesst.

Lovász az asztalhoz visszatérőben észrevette, hogy a neurotikus ászpáros épp most kapta meg a pénzét. Valami nem hagyta nyugodni vele kapcsolatban. Tett hát egy kis kerülőt és odasétált hozzá. Látta, hogy már nagyon indulni készül.

„Nem ismerem én magát valahonnan?” – tette kezét a különös alak vállára.

Kovács József úgy megmerevedett, mintha legalábbis egy pisztolyt nyomtak volna a hátába. Megnyikkanni sem tudott. Már így is teljesen kikészült. Minden rezdülése egy nagy blöff volt, amióta ez a szörnyeteg leült vele szemben az asztalhoz. Nem bírta tovább. Szédülni kezdett, kiszáradt a szája, nem bírt uralkodni magán többé.

„De igen, főnök úr” – nyögte ki, majd elájult.