irodalom

Igazságok

Olaf temetése egyáltalán nem volt két fillér, mint ahogy a feleségednek mondtad.

Nem ment semmi a szemedbe, amikor a pap beszédét hallgattad.

Nem volt semmi dolgod a munkahelyeden aznap, amikor szétszórták a hamvakat.

Igenis hiányoztak a közös bridzspartik.

Több álmatlan éjszakád volt, mint ahányat bevallottál.

Igenis értetted, miért sír a feleséged Olaf neve hallatán.

Az eltűnt bankkártyát te rejtetted el, hogy ne költsön el egy nagy halom pénzt bánatában.

Két héttel Olaf halála után már zavart, hogy még mindig nem lépett túl rajta.

Szándékosan alakult mindig úgy, hogy a kanapén kötöttél ki a franciaágy helyett.

Egyáltalán nem lepett meg, amikor kiderült, hogy Olaf rád hagyta az aranyóráját.

Valójában az sem lepett meg, amikor a feleséged bevallotta a viszonyát Olaffal.

Igenis megfordult a fejedben a válás.

Nem véletlenül tört be a tükör a fürdőszobában.

Semmi bajod nem volt, amikor elmentél betegszabadságra.

Szándékosan nem vetted fel a feleségednek a telefont.

Akivel találkoztál, nem a munkatársad volt, hanem Olaf özvegye.

Azokon a hétvégi konferenciákon is vele voltál.

Valójában tudtad, hogy a házasságod soha többé nem lesz ugyanolyan.

Láttad, amikor a feleséged túladagolta az altatót.

Szándékosan bámultad olyan látványosan Olaf özvegyét a temetésen.

Egyáltalán nem volt mindegy neked, mennyire gyorsan zavarjátok le az esküvőt.

Valójában örültél, hogy nem hívtatok vendégeket.

A nászéjszakán igenis eszedbe jutott a volt feleséged.

 

Olaf halála nem baleset volt.

Advertisements

A lottófőnyeremény

Az egyik munkatársamnak szenvedélye volt a lottózás. Azt hiszem, három évig dolgoztunk együtt.

Már régóta ott volt a cégnél, amikor odamentem dolgozni. Emlékszem, ő volt az első ember, akivel szembetalálkoztam, amikor az irodámat kerestem. Egyből feltűnt az a különös tűz a szemében , amit igazából csak őrületnek lehet nevezni. Nem szóltam hozzá, mert nem volt valami bizalomgerjesztő az a grimasz, ami kiült az arcára: nem tudtam eldönteni, hogy a „maga meg mit keres itt” vagy a „takarodjon innen, pernahajder” lesz az, amit először mondani fog majd nekem, de nem is igazán akartam megtudni.

Amikor az ebédnél szóba hoztam a furcsa figurát, kollégáim egyből felvilágosítottak. Ő volt a lottós. A valódi nevét már rég elfelejtették, csupán talán a főfőnök egyik elfelejtett kartotékjában lehetne megtalálni, ki is ez a pasas valójában. Megtudtam, hogy mániája az ötöslottó. Nem maga a játék, annak ellenére, hogy minden héten pontosan tizenkét szelvénnyel próbálta meg elvinni a milliókat, különleges esetben a milliárdokat, hanem a játékkal kapcsolatos szenvedélyes panaszkodás.

Állítólag már több évtizede játszott, s ennyi idő alatt a legnagyobb nyereménye háromszáz megveszekedett forint volt, amit még egy hármasért kapott valamikor a hetvenes években. A tény, hogy a lottózásra költött összegéből egy tetszés szerint kiválasztott minisztérium teljes hiányát valószínűleg több évre visszamenőleg ki lehetne pótolni, bizonyára nem volt különösebben jó hatással az idegeire. Fő elfoglaltsága ugyanis az volt, hogy szidta a lottót, a Szerencsejáték Rt. összes munkatársát és persze hozzátartozóikat, sőt, egy ideje már abban is biztos volt, hogy az állam titkos összeesküvése áll amögött, hogy a „hozzá hasonló” átlagember „soha” nem viheti el a nagy nyereményeket.

Egyébként egy csendes, nyugodt figura volt. Higiéniájára nem volt panasz, iszákosnak sem lehetett nevezni: talán csak havonta egyszer ivott egy pohárkával és amennyire tudni lehetett, normális viszonyban éldegélt a feleségével egy kis panellakásban. Munkamoráljára szintén nem lehetett senkinek egy szava sem, hiszen valószínűleg ő lett volna az első, aki túlórára vállalkozik, ha arról van szó, hogy a napi betevő mellé meglegyen a napi belottóznivaló is. Bizonyára nem véletlenül maradt meg a cégnél, illetve a céggel együtt a rendszerváltással járó nagy változások ellenére is.

Hiába teltek-múltak az évek és került a nyeremények és a szelvényárak végére először egy, majd még egy nulla, az ő szokásai soha nem változtak: vasárnap egész napját a templomban töltötte, hétfő este megvette tizenkét lottószelvényét, ugyanazzal a hatvan szerencseszámmal, amik az unokatestvér névnapjától a feleség életkoráig terjedt (és ennélfogva évről évre változott), majd már kedden megkezdte a panaszkodást az igazságtalan rendszerről a munkatársainak.

Mikor megkérdeztem, hogy bírják elviselni az öregurat, kollégáim vállvonogatva azt válaszolták, hogy meg lehet szokni. Igazuk volt, hiszen jómagam is azon kaptam magam mindössze két hét után, hogy hiányolom az öreg vad kirohanásait, ha éppen a másik osztályon tartózkodott, amikor rájött a hoppáré. Olyanok voltak, mint azok a pocsék papírkötéses regények, amiket régen ötven, majd ötszáz, majd kétezer, majd nemrég már megint ötszáz forintért lehetett kapni: zagyva, következetlen, kusza marhaságok, amiket annak ellenére, vagy éppen azért élvez az ember, mert rettenetesen rosszak.

„Kovács úr, maga el sem tudja képzelni, mire jöttem rá tegnap! Biztos forrásból szereztem az infót, hallja? A Rozika mondta el, tudja, a sarki trafikos nővére, ő tudja ám, hogy mennek a dolgok a’ ertébe, a szerencsejátékosoknál, mert még tíz évvel ezelőtt randevúzott egyet az akkori főgóré bizalmas ismerősének sógorával! Hát aszondják, talicskával hozzák ki a pénzet a stúdióból a sorsolás után! A közjegyzők milliókat kapnak a szajréból, érti? Milliókat! Hát persze, mert tartaniuk kell a szájukat, hogy a hitelesítésük annyit ér, mintha maga vagy én hitelesítenénk a kávéautomatát! Ezek annyi pénzet vettek már ki a zsebünkből, hogy az egész céget megvehetnénk belőle! Főfőrészvényesek lehetnénk, vagy mi a fene…”

Kimeríthetetlen volt. Történetei, bár alapvetően mindig hasonlítottak egymásra, sosem voltak teljesen ugyanolyanok. Bizalmas értesülései, titkos találkái vagy véletlen felfedezései, különös összefüggések a számok között vagy esetleg csak hosszas panaszkodása arról, hogy kedvenc számát mindössze két sorral és három oszloppal tévesztette el a negyedik nyerőszám, mindig elszórakoztattak minket. Nem szoktam lottózni, de néha, amikor leszaladtam a boltba egy felesért meg egy cigiért, eszembe jutott az öreg és olyankor vettem is egy szelvényt. Szigorúan hatoslottóra, nehogy pont én nyerjem el előle a milliókat vagy éppen milliárdokat. Beírtam az első hat számot, ami eszembe jutott, aztán begyűrtem a szelvényt a zsebembe és soha többé nem foglalkoztam a dologgal. Még csak azt sem szoktam megnézni, nyertem-e egyáltalán.

Sokszor kérdeztük arról is, miért játszik egyáltalán, ha meg van győződve róla, hogy az egész egy hatalmas átverés valójában. Nem lett volna az, aki, ha nem lett volna erre azonnal válasza:

„Na de Kovács úr, maga nem kockáztatna pár forintot, hátha valami hiba csúszik abba a fene ravasz rendszerbe, amit ezek ottan fent kidolgoztak? Egyszer még nekünk is lehet” – és itt megállt egy pillanatra, majd felelőssége teljes tudatában, suttogva, bajtársi sunyisággal fejezte be: „szerencsénk, nemde?”

Abban mondjuk igaza van, hogy ebben az országban nem érdemes a pénzt kuporgatni. Ami ma tíz forintba kerül, holnap százba fog, ki tudja, lehet, jövő héten már ezerbe is. Ő ezt a lehetőséget próbálta meg megragadni a boldogulásra, mi másokat. Egyikünk sem ment sokra, hiszen mindannyian ugyanannál a cégnél dolgoztunk, legnagyobb eredményünk pedig az volt, ha előléptettek, hiszen az azt jelentette, hogy most már nem csak minket egzecíroztatnak, hanem mi is lepasszolhatjuk a babramunka egy részét másoknak.

A lottós sosem kapott beosztottakat, ami talán szerencsés is, hiszen ha hárman-négyen napi nyolc órát töltenének az öreg mellett, pár hét múlva a híradóból értesülhetnénk a Szerencsejáték Rt. főközpontja ellen intézett fegyveres támadásról. Őt ez, mint megannyi más, szintén nem zavarta. Remekül elvolt a saját kis világában, ahol az ötöslottó szidalmazása volt mindennek az alfája és az omegája.

Mert hát nyilvánvaló volt, hogy az öreg nagyon élvezi a panaszkodást. Ha fiatalabb lett volna, azt mondanám, hogy a lottó iránt viselt szeretlek-gyűlöllek viszonya volt a szeretője, akinek karjában megnyugvást találhatott, ha otthon nem mentek jól a dolgok. Nem tájékozódott a politika világában, nem érdekelte a sport, nem olvasott, csak a munka és a lottó érdekelte. Pardon: a lottóval kapcsolatos panaszkodás.

Egyszer láttam, ahogy kitölti a szelvényeit. Maga volt az unalom: bágyatagon, révedező tekintettel, remegő kézzel húzogatta be a számokat. Az arckifejezése olyan volt, mintha csak a fogát húznák. Na de amikor leadta a szelvényeket és megkapta a visszaigazoló cetliket a pénztárostól, mintha kicserélték volna: szeme lángra gyúlt, keze önkéntelenül ökölbe szorult, azonnal összegyűrve a hófehér papirost, morogni kezdett, majd gyorsan odatrappolt hozzám, megragadta a karom és a fülembe súgta: „Kovács úr, meglássa, ezekkel se fogok nyerni egy büdös fillért se… de egyszer majd el fogják rontani ezek a furmányos alakok, és akkor eljön az én időm is…”

Időnkénti ketteseit persze azzal magyarázta, hogy a rendszer el akarja vonni a birkatürelmű nép figyelmét és ilyen minimális összegekkel próbálja féken tartani a lottózók tömegeit. Ha valamiben, ebben biztosan igaza volt: hányan lehetnek ebben az országban, akik egyszeri kettesük sokszorosát pörgetik vissza újabb szelvényekbe a soha meg nem érkező telitalálat reményében?

Mint minden jó dolognak, egyszer ennek is vége szakadt. Egyik dolog a másikat követte, s egy nagyobb leépítés során elkerültem a cégtől. Remek ajánlóleveleket kaptam és mindössze pár napra rá valakinek a valakije által elhelyezkedtem egy hasonló arculatú vállalatnál. Egy-két évig nem is gondoltam a lottósra, a többi munkatársammal se nagyon tartottam addigra már a kapcsolatot. Egyszer azonban megkért valaki, hogy szűkös határidőivel kapcsolatban kisegítendő vigyek már el egy csomagot valakinek a volt munkahelyemre, úgyis ismerem arrafelé a járást.

Mikor odaértem, feltűnt, hogy sehol sem látom a lottóst. Körbekérdezősködtem: tudja valaki, mi van vele, él-e még egyáltalán? Bizony élt, tudtam meg, de még mennyire, hogy élt: pár hónappal a távozásom után kihúzták a számait, az egyiket a tizenkét szelvény közül, és megnyerte a főnyereményt. Néhány nappal később ott is hagyta az állását, alig győzte fogadni a gratulációkat. Sok egyebet nem tudtak róla mondani. Sőt, az új fiúk közül a legtöbben már nem is tudták, ki is az a lottós öreg.

Mit ne mondjak, erre egyáltalán nem számítottam. Még emlékeztem arra, hol lakott annak idején, úgyhogy munkaidő után arrafelé tettem egy sétát. Bizony azóta is ott lakott, a kaputelefonon álló felirat legalábbis erről tett tanúbizonyságot. Mikor felcsöngettem, sejtésem beigazolódott: ő volt az, a lottós öreg. Bekérettem magam pár percre.

Először úgy tűnt, semmit sem változott. Ami azt illeti, a lakása tényleg ugyanolyan volt: ugyanabban a szűk lyukban lakott, a vakolat még mindig repedezett, a bútorok továbbra is a szétmállás határán voltak, a könyvespolc még mindig úgy nézett ki, mint ami pár másodpercen belül elkerülhetetlenül össze fog omlani, csakhogy most régi újságok helyett egy szelence és száz meg száz köteg húszezres állt rajta.

Észrevette, hogy a szelencére vetült a pillantásom. Ránéztem, és ekkor már láttam rajta, hogy már csak halovány árnya önmagának. A fény teljesen kihunyt a szemében. Döbbentem jöttem rá, hogy voltaképp egy összetört roncs állt velem szemben. Görnyedt volt, lassú, beesett tekintetű, rettenetesen fáradt és… nincs rá jobb szó: csalódott.

–          A feleségem is itthagyott – mutatott szomorúan a szelencére.

Láttam, hogy fáj neki a veszteség. De azt is, hogy nem a felesége az, ami igazán hiányzik neki.

A feltaláló metamorfózisa

Dr__Insano_Fan_Art_by_ImagineNationAG

„Miért nem működik ez a szar?!” – kiáltott fel idegesen Péterfalvi Péter, barátainak szemtől szemben csak Petyamester, a háta mögött inkább Mekk Elek.

Péter egy önjelölt feltaláló volt, többtucatnyi, az akadémia és a felháborítóan konzervatív és fantáziátlan tudományos elit által el nem ismert csodálatos találmánnyal a háta mögött. Olyan, más körülmények között bizonyára akár a világot is megváltoztatni képes csoda fűződött a nevéhez, mint az önbefűző cipő, amit csak be kellett kötni, hogy használatra kész legyen vagy éppen a folyékony jeget, amit hidegre téve már meg is kapja az ember s hőn áhított hűvös frissítőt.

Most éppen egy olyan szerkezeten dolgozott, aminek segítségével soha többé nem kell majd elhagynia a lakását. Tudta, ha sikerül megalkotnia ezt a csodát, akkor soha többé nem kell szembesülnie korábbi kudarcaival és a tudományos élet értetlen-érzéketlen szemétládáival.

És a zöldségvásárlást is megúszhatja. A zöldséges azóta pikkelt rá, hogy eladta neki a különleges kulináris ízélményt biztosító különös faérmét, ami az idiótája szerint egy nyeletlen, használt fakanál volt. Átverésnek nevezte. Nem értette. Ostoba, primitív alak. Utálta értetlenségéért. Kedvence volt a paradicsom, de az incidens óta nem volt hajlandó venni tőle.

Ő volt az egyetlen ember, aki zöldséget árult a környéken. Róka fogta csuka. Csak éppenséggel a csuka nem fogott meg semmit.

„Pedig mindent háromszor is leellenőriztem!” – hergelte magát egyre jobban. „Ott a cipőfűző (még nagyanyjától kapta, valamikor a világháború során kisgyerekként, amikor még ez is nagy ajándéknak számított és azóta is becses emlékként őrizgeti), a borosüveg dugója (az újítás, amitől az áttörést várta), a tizenhárom dekagramm vöröshagymakrém (amit, szerencséjére, nem a zöldségestől kellett vennie, bár a fantasztikus találmányának segítségével többet azt sem kellene személyesen intéznie), a zakóm, amit már nagyjából hat éve nem vettem fel sehová, és a kiszuperált sétabot (emlékei szerint egy vak koldustól kunyerált el egy hosszabb, a zöldségessel folytatott veszekedés után) – és most még a dezodort sem felejtettem el! Mi a faszért nem működik ez a… ez a szar?”

Felsóhajtott. Már megint kudarcot vallott. Évek óta cserélgette az alkatrészeket, de hiába, ez az izé nem akart magától lemenni a boltba és megvenni neki a dolgait. Maga sem értette, hogy lehetséges ez. Elege volt mára. Elege lett a feltalálósdiből.

Fogta magát és kiment a dolgozószobájából. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót: még csak látni sem akarta ezt a förmedvényt, amire, úgy érezte most, feleslegesen pazarolta el az elmúlt három évet. Szinte letépte a fejéről a védőmaszkot (nem egy találmányához használta előszeretettel a hegesztőpisztolyt) és a laborköpenyt: utálkozva hajította be őket egy sarokba, egy egyre növekvő halomba. Kitámolygott az erkélyre és lebámult a ki tudja, hányadik emeletről: megfordult a fejében, hogy leveti magát és véget vet az egésznek. „Az Ikarosz-projektem is egy kudarc volt” – jutott eszébe.

Végül aztán nem tudta rávenni magát, hogy leugorjon. Még a végén a zöldséges találná meg a testét. Azt a szégyent nem viselné el. Visszasétált az erkélyről, be a fürdőszobába.

Gyors mozdulattal kinyitotta a gyógyszeres szekrényt és kivette belőle a gyógyszereit. Levetette az átizzadt ingét is és belebújt a fürdőköpenyébe (sárga volt, régi, de még mindig kényelmes: nemrég kapott valakitől egy zöldet a névnapjára, de első dolga volt kidobni). Félig kitátott szájjal belebámult a tükörbe és elmormogott valami imafélét, amit egy rosszabb pillanatában talált ki, hogy segítse saját munkáját. Mindig a fürdőszobában szokta csiszolgatni teológiai vízióit Hubákerről, a zsémbes zseni-istenről, akinek kegyeit elnyerve az ember nagy feltaláló lehet és bosszút állhat a világ összes zöldségesén. Amint végzett, némi vizet engedett a fogmosópohárba és arcán elkínzott mosollyal (már régóta halogatta a fogorvos vizitációját, az arca ugyanis a zöldségesére emlékeztette és nem bírta már a gondolatát sem elviselni egy több órás beavatkozásnak, ahol órákon keresztül azt a fejet kell bámulnia… még a végén elhányná magát) visszament a hálószobába.

Magának sem merte bevallani, de egyre jobban elhatalmasodó hóbortja volt ez az állandó átöltözés. A háromszobás „pecó” mindhárom szobájában más embernek érezhette magát. Feltaláló volt a dolgozószobában, majd kudarcai elől elmenekülve a megtisztulást kereső, köpenyes szerzetes, Hubáker lovagja, a hálószobában pedig, mintegy álcáit levetve, a fogfájós szerencsétlen.

Na, ezzel a harmadikkal aztán pláne nem akart szembesülni. Gyorsan bevette a gyógyszereit, bedőlt az ágyba és pillanatok alatt el is aludt. Zaklatottság ide vagy oda, az egész napos feltalálás igencsak fárasztó munka.

Mire Péterfalvi Péter másnap felébred, döbbenten fogja látni, hogy masinája működött: a vöröshagymakrém megmagyarázhatatlan módon eltűnt, a hálószobai asztalon azonban ott áll egy zacskóban a hőn áhított nagy adag zöldség. Először meg fog döbbenni, aztán ujjongásával fellármázza a fél panelt, miközben újra úgy érzi, tényleg a feltalálás az ő hivatása.

Ismét nem fogja érteni, miért röhögik körbe a Szabadalmi Hivatalban, mint ahogy arra sem fog soha rájönni, hogy az erős gyógyszerek nem segítenek alvajárásán, csupán csak azt garantálják, hogy ne emlékezzen rájuk. Soha nem fogja tudni, hogy ő maga köti be cipőjét a nagyanyjától kapott fűzővel és igenis hordja azt a zakót, amikor így öntudatlanul betolja a vöröshagymakrémet, mielőtt felkapja a sétabotot, bedezodorozza magát és lesétál a zöldségeshez, hogy aztán annak legnagyobb csodálkozására megvásárolja tőle kedvencét, a finom és friss paradicsomot.

Azt pedig pláne nem, hogy a dugóból kiszopogatott édeskevés alkohol adta meg alvajáró énjének a zöldségvásárláshoz szükséges bátorságot.

letöltés itt

Kovács József, a pipogya hazárdőr

Egy igazi profi

letöltési link itt

„Nem, drágám, nem mondtad, hogy áthívod anyádékat vacsorázni! Tudod jól, hogy ilyenkor szoktam találkozni a barátaimmal!” – suttogott Kovács József a telefonba, nehogy meghallják, hogy éppen nem a munkájával foglalkozik az irodában. „De, emlékszem, hogy a múltkor sem voltam ott, tudom, nem kell emlékeztetned rá, állandóan ezzel jössz! Nekem is ki kell engednem a gőzt, ezt igazán meg kell értened, már hónapok óta…”

Hirtelen valami megnyikordult. Az ajtó! Gyorsan lecsapta a telefont és üveges tekintettel a monitorra meredt, kezét összevissza jártatta a billentyűzeten. Semmi. Újabb nyikorgás. Most kapcsolt csak, hogy csak a széke az – már megint kijárt a bal első lába. Magában elégedetlenül mormogva, gondolatban feleségéhez keresetlen szavakat intézve bemászott az asztal alá, hogy megigazítsa.

„Józsi, te meg mi az istent csinálsz?” – szólalt meg hirtelen valaki.

A váratlan emberi szó megijesztette. Ösztönösen felkapta a fejét, de azonnal beleverte az asztalba. Elkáromkodta magát.

„Hé, ez egy családbarát munkahely. Nem engedhetsz meg magadnak ilyeneket. Addig legalábbis nem, ameddig nem vagy csoportvezető” – röhögött a másik.

Józsi felkászálódott, még mindig a kobakját tapogatva. Most vette csak észre, hogy Lovász úr az, aki belépett a helyiségbe. Ismét úrrá lett rajta a pánik, amit külön fokozott a szervilis kisemberek felettesekkel kapcsolatos ösztönös félelme.

„Bocsásson meg, főnök úr, csak bebasztam a fejem és…”

„Mondom, nálunk nem káromkodunk” – emelte fel a mutatóujját az irodai élet és halál ura, majd farkasvigyor ült ki az arcára. „Ugye nem szeretnénk még a végén az utcán találni magunkat ilyen apróságok miatt, ugye, kedves Józsi?”

„Nem, dehogyis, főnök úr” – sápadt el. Kicsit remegni is kezdett, de remélte, nem feltűnő.

„Akkor rendben. További jó munkát és el ne felejtsd leadni a projekt első fázisáról szóló tervet ma estig!” – mondta Lovász, miközben kilépett a szobából. „Még a végén valamelyik reménykedő gyakornokkal kell megcsináltatnom és akkor…” – a gondolat befejezése nélkül távozott, az ajtót maga mögött belökve.

„Úgy lesz” – suttogta Józsi, majd visszazuhant a székre. Ez volt az a pillanat, amikor a renitens láb végleg felmondott és a szerencsétlen a padlón találta magát egy felborult szék, egy kitört darab fa és önbecsülése romjainak mélabús társaságában.

***

Este természetesen hazament, mert nem olyan fajta embernek született, aki ellent tudott volna mondani az asszonynak. A vázlatot is elkészítette: nagyjából két perccel a munkaidő vége előtt sikerült összeraknia valamit, ami legalább haloványan emlékeztetett valamire, amit főnöke egy jobb pillanatában esetleg elfogadott volna. Ennyire volt képes ezen a napon. Valamennyi energiát még arra az elviselhetetlen anyósára is tartogatnia kellett.

A vacsora, persze… katasztrófa. Késett tíz percet, mert lemaradt az egyik buszról, aztán persze azt kellett hallgatnia az összes fogás alatt, hogy micsoda felelőtlen pernahajder is ő, akire soha nem lehet számítani. A szitoközön végén ráadásul le kellett nyomnia a torkán             azt a savanykás rémséget is, amit a felesége szülei finom házi desszertnek tituláltak és amiből hoztak némi – visszautasíthatatlan – kóstolót. Szívesen megmondta volna nekik, hogy ez egy ehetetlen rémség és őszintén együttérez mindazokkal a szerencsétlenekkel, akiknek ebből valaha akár csak egy falatot is enniük kellett, és hogy reméli, nem volt számukra túl fájdalmas a gyomormosás. De nem tehette meg, mert akkor a hét – sőt, az év – hátralévő részében hallgathatta volna a nejétől, hogy milyen egy érzéketlen alak. Így hát csak tűrt, nyelte és nyelte a gusztustalan mocskot és próbálta azt képzelni, hogy ez valamiféle isteni próba, amit ha kiáll, megszabadítják ettől az elviselhetetlen brigádtól és valami jobb világba helyezik.

Egy olyan világba, ahol több a szabadideje és többet mehet kártyázni. Sőt, ahol nem kell titkolnia, hogy kártyázni jár.

Már évek óta nemlétező barátokra kellett hivatkoznia, amikor el akart menni egy kicsit pókerezni. A dugipénzzel való szórakozásról ne is beszéljünk. A puccos öltönyre, amit egy szerencsésebb este után a nyereségéből vett, hogy ne nézzen ki úgy a füstös teremben, mint valami ostoba paraszt, még csak ne is gondoljunk. Éppen elég macerás elrejtenie az asszony elől.

Kisgyerekkorában amerikai nagybátyja – aki alig húsz évvel idősebb, enyhén infantilis természet, jó pár éve a föld alatt – hozott neki néha szuperhősökről szóló képregényeket. Mindig is egy titkos életről álmodott. Nem gondolta, hogy a mindennapokban ennyire stresszes, unalmas és kispolgári az ilyen.

Másnap viszont végre elszabadulhatott. Már alig várta. Nem kell oldalbordájának zsémbelődését hallgatnia, nem kell a reménytelenül buta, kétszer bukott két lábon járó kudarcával sem foglalkoznia. A főnöke sem fogja újra és újra eszébe juttatni, hogy bármikor kirúghatja az állásából, ha kedve tartja. Nem, a kártyabarlangban senki sem ismeri, senkit sem érdekel, végre egy másik ember lehet és legalább pár órára elfelejtheti kudarcos, reménytelen életét.

***

Már akkor folyt róla a víz, amikor belépett a kaszinóba. Az öltönyt az alapján választotta, hogy elegánsnak látsszék, nem azért, hogy kényelmes legyen, és ezt mindig érezte is, amikor magára húzta. Miután pénzét zsetonokra váltotta, gyorsan körbepillantott és észrevett egy üres széket az egyik asztalnál, ahol már zajlott a játék. Úgy tűnt, nem túl nagy tétben játszanak, ami neki tökéletesen meg is felelt. Egyáltalán nem számított jó játékosnak és ezzel tisztában is volt. Néha nyert, néha veszített. Különösebben rossznak sem nevezhette magát, elvégre csak ritkán kellett a játékra tett dugipénz-alapját külső segélyezéssel feltöltenie. Kicsit seszínű, megfoghatatlan ember benyomását keltette a pókerasztalnál is, ami a hétköznapi életében csak elnyomhatóvá tette, itt viszont legalább egy kis lehetőséget adott neki a győzelemre.

Ennyire persze azért nem gondolta át az ilyeneket. Ő csak leült, dobott, ha rossz lapja volt, betolta mindenét, ha jókat kapott és nagyritkán megpróbálkozott egy blöffel, hogy amolyan igazi hazárdőrnek érezhesse magát.

Helyet foglalt az asztalnál. Végiglesett a játékostársain, de nem látott egy ismerős arcot sem. Előkotorta viseltes napszemüvegét és gyorsan felvette. Azt olvasta valahol, hogy ezek a pókeresek simán kiolvassák az ember szeméből, hogy milyen lapjai vannak. Nem akarta megadni nekik ezt az előnyt. Ő nem tudott ilyet csinálni.

Csendben folydogált az idő, egészen jól érezte magát. Lassan felengedett, ahogy újra és újra bedobta a lapokat, ahogy az alaptéteket fizetgette körről körre. Várta A Jó Lapokat, Amikkel Majd Nyerni Fog. Hosszas várakozását végül siker koronázta: pár óra után egy király párt kapott kézhez, amivel nagyjából megkétszerezte a pénzét: amint meglátta, micsoda remek keze van, azonnal betolta mindenét betolta a posztó közepére – a korábban komolyan licitáló játékostársai pedig persze hanyatt-homlok menekültek a partitól.

Arcán boldog mosollyal mutatta meg a király párt. Rendkívül örült a szerencséjének. Nagy vidámságában az már nem jutott eszébe, hogy még így is kicsit kevesebb pénze van, mint amennyivel elkezdte az estét.

„Köszönöm, uraim, nekem ennyi elég is volt mára” – mondta a vele szemben ülő férfi, miközben felvette a bőrkabátját, felmarkolta zsetonjait és a pénztár felé indult. „A viszontlátásra” – biccentett feléjük.

Józsiról az elégedettség szobrát lehetett volna megmintázni ebben a percben. „Az én briliáns játékom miatt inkább abbahagyja mára! Végre fejlődöm!” – gondolta, miközben arcára bárgyú vigyor ült ki.

A vigyor még pár partival később is az arcán ült, amikor is egy új arc érkezett az asztalhoz és elfoglalta a nemrég megüresedő helyet, pont vele szemben. Ekkor jött el a pillanat, amikor a vigyor helyét a görcsös rémület okozta kényszeres pókerarc vette át. Lovász, a főnöke jött játszani.

Már megint ez a remegés! Azonnal eldöntötte, hogy a következő kör végén kiszáll. Nem volt más választása. Ha a főnöke rájön, hogy ő itt tölti az estéit, megvan a tökéletes ürügye, hogy kidobja az állásából! Alig bírta felemelni a lapjait, amikor kiosztották őket, a pániktól pedig szinte semmit nem látott.

Persze, hogy pont most kap ász párt! Ó, Fortuna, miért vagy egyszerre ily kegyes és kegyetlen?

Egy ilyet mégsem dobhat el, ez a lehető legnagyszerűbb lap, amit játékos kaphat! Próbált úgy tenni, mint akivel minden rendben, akinek éppen nincs csodálatos kombinációja és aki nem majdnem összecsinálja magát és még véletlenül sem zavarná, ha a vele szemben ülő megkérdezné a nevét.

A főnöke senkitől és semmitől nem zavartatva magát, egy hatalmas összeggel emelt. Nagyjából annyi lehetett, mint a Józsi előtt szomorkodó zsetonkupac fele.

Csak úgy, mint a munkahelyén, itt is mindenki feladta a főnöke elleni harcot, aztán őrá került a sor. A vészvillogók sorra kigyúltak a fejében, alig bírt lélegezni. Mit csináljon most? Ha szokás szerint betolja mindenét, a főnöke talán megijed, eldobja lapjait, ő pedig végre elmehet innen. És még nyerne is. Ha viszont ő is enged az agressziónak, még hamarabb távozhat. Akkor viszont a főnöke talán ráismer, mert ki olyan pipogya, hogy eldob két ászt? Hiszen ő még – ezt Józsi valahonnan biztosan érezte – akkor is tudná, hogy ászokat dobott el, ha nem mutatná meg őket. Pár pillanatra lehunyta a szemét és végül görcsös mozdulattal all-in ment.

Főnökének elég volt ránéznie a remegő, magát agyonizguló ellenfelére, aki egy igen jelentős emelésen csak pár pillanatig gondolkodott, aztán mindenét kockára tette. Látta, hogy ez az ember minden, csak nem hazárdőr. Ez egy amatőr, akinek kiváló lapja van.

Vállat vont és eldobta a lapjait. A másik felmutatta ászait, miközben hálás és mégis zavarodott arckifejezéssel maga elé húzta a zsetonokat, majd azonnal felállt és szinte rohant a pénztár felé. Elmosolyodott. Már megint jól értékelte a helyzetet. Agresszív fellépése tízből kilencszer elegendő a győzelemhez, a tizedik alkalommal pedig tudni szokta, mikor kell engedni és mikor kell tovább szorongatni az ellenfél nyakát.

„Mindig ilyen ideges ez a fazon?” – kérdezte a többiektől.

„Nem tudom, sosem láttam” – válaszolta az egyik, amivel véget is ért a társalgás, már ami Kovács József témáját illette.

„Hozok egy italt, foglalnátok a helyem? Tegyétek be az alaptéteket, ha rám kerülne a sor” – mondta, az osztó felé biccentve és megindult a bárpult felé.

***

A pénztárnál és a bárpultnál is hatalmas sor állt. A pénztárnál kicsivel hatalmasabb. Mindkettejüknek beletellett pár percbe, hogy megkapják, amit akarjanak: a készpénzt illetve a Guinnesst.

Lovász az asztalhoz visszatérőben észrevette, hogy a neurotikus ászpáros épp most kapta meg a pénzét. Valami nem hagyta nyugodni vele kapcsolatban. Tett hát egy kis kerülőt és odasétált hozzá. Látta, hogy már nagyon indulni készül.

„Nem ismerem én magát valahonnan?” – tette kezét a különös alak vállára.

Kovács József úgy megmerevedett, mintha legalábbis egy pisztolyt nyomtak volna a hátába. Megnyikkanni sem tudott. Már így is teljesen kikészült. Minden rezdülése egy nagy blöff volt, amióta ez a szörnyeteg leült vele szemben az asztalhoz. Nem bírta tovább. Szédülni kezdett, kiszáradt a szája, nem bírt uralkodni magán többé.

„De igen, főnök úr” – nyögte ki, majd elájult.