Némaság

„A faszom beléd, hát tudod te, micsoda bajba keveredtél már megint?

Az anyja ideges volt. Még csak a kocsi ajtaját sem zárta be, amikor a gallérjánál fogva belökte az anyósülésre, mint valami kis pisist. Tény, hogy összevizelte a gatyáját, miközben valami szállásféleséget próbált találni a nyomornegyedben, de ezt még mindig jobb volt, mint az intézet, ahová vissza akarták vinni.

„A kurva életbe, kisfiam, hát miért viselkedsz te így? Már az is kész tragédia volt nekem, hogy bekerültél az intézetbe, amikor el akartad lopni azokat a drága nyakláncokat. A lelkére beszéltem a bírónak, a javítótisztnek, a haszontalan pszichoakárkidnek, mindenkinek, akit csak értem, csak fél rohadt évig kellett volna megmaradnod a seggeden, aztán magunk mögött tudhattuk volna az egészet! De nem, neked ki kellett másznod az intézeti vécé ablakán az éjszaka közepén!”

Felsóhajtott. Anyuska már megint kezdi.

„Te nem érted, milyen ez a hely. El sem tudod képzelni, milyen fazonok vannak odabent. Nem maradhattam ott, kicsináltak volna.”

„Márpedig épp oda mész vissza, mert ez így nem mehet tovább. Valakinek embert kell faragnia belőled…” – replikázott az anyja, mielőtt hallgatásba burkolódzott.

A srác azt is tudta, hogyan folytatódott volna a gondolat: „ha már nekem nem sikerült”. Bánatosan gondolt vissza a kisgyerekkorára. Annak idején ez a nő egy életigenlő, optimista típus volt, aki falta az ezoterikus könyveket és a belőlük szerzett pozitivista gondolatokat arcán hatalmas mosollyal spriccelte ki a külvilágba.

Ez gyakran komédiába torkollott, persze. Egyik nyaralásukon meghatotta egy strandi kéregető meséje és már kezdte volna magyarázta volna neki, hogy csak akaraterő és optimizmus kérdése a nagybetűs Csoda, mire észrevette, hogy az illető már ott sem volt. A pénztárcája sem.

Szülőként is pontosan ilyen volt, a minden határon túlmutató pozitív megerősítések híve. Persze a sok pozitív megerősítés szart sem ért, ha hangos csörömpöléssel zúzódnak szét a valóság kőfalán. Erre aztán ő is rájött, amikor kétszázzal elütötte az élet expresszvonata és kiderült, hogy a férje halálos beteg. Valami hosszú nevű, örökletes dolog volt, nem emlékezett rá. Lényeg a lényeg, anyja a temetés óta nem volt a régi. Megőszült, dohányozni kezdett és már nem látta a világot olyan fényesen.

Eszébe jutott, amikor anno véletlenül beleesett a közeli kis strand mélyvízébe. Kétségbeesett kapálódzással és sikoltozással vetette észre magát, de mire az úszómester odaért volna, valahogy feltalálta magát és kievickélt a partra. Anyja a kezdeti sokk levetkőzése után persze egyből meg volt róla győződve, hogy egyetlen pici fia ösztönös tehetség és azonnali úszóbajnok. Nagyjából két úszóedzés meg egy utolsó helyezés kellett hozzá, hogy ha a szülő nem is, de a gyerek belássa ezen elképzelés életszerűtlenségét.

Ahhoz, hogy az anya is belássa, egy-két verekedés kellett az úszóedzéseken. Sajnálta szegény naivát.

„Miért viselkedsz így, kisfiam? Néha azt érzem, egyáltalán nem értelek” – gyújtott cigarettára az anyja, miközben a piros lámpánál várakoztak. Neki kellett beszíjaznia a gyerekét, mert ez az önpusztító kis rémség mindig túl kényelmetlennek találta az övet és nem volt hajlandó bekötni magát. Néha úgy érezte, már nem bírja tovább.

Nem ő volt az egyetlen a kocsiban, aki így érezte. A fia a szétrobbanás határán volt. Rettegett a gondolattól, hogy visszakerül az intézetbe, de nem volt benne biztos, rosszabbul fogja-e érezni magát, mikor belökdösik a kapun, mint most, ahogy anyjának siránkozását kell hallgatnia. Arról nem is beszélve, hogy lekisfiamozza, amikor tizennyolc múlt már vagy három hónapja.

„Én mindent megtettem érted, ami emberileg lehetséges, a belemet is kidolgoztam nap mint nap, hogy jó iskolába járjál… NE ÁLLJ MEG A KERESZTEZŐDÉS KÖZEPÉN, TE MOCSOK!” – káromkodni kezdett, miközben dühösen elrántotta a kormányt és a gázba taposott, figyelmen kívül hagyva a mögötte felhangzó dudaszót. „…és jó életed lehessen, úgy is, hogy az a szar apád itthagyott minket, erre te, bazdmeg, elkezdesz bandázni, meg drogozni, meg lopni, meg zsarolni…”

Már megint a szokásos gyermeteg szövege. Fogalma sem volt semmiről. Nem szívott soha, zsarolni meg pláne nem zsarolt meg senkit. Minek erőszakoskodj valakivel, amikor egyszerűen elcsórhatod a dolgait, amikor nem figyel?

„Hát rossz anyád voltam én? Mi az istent kellett volna másképp csinálnom?”

Elfojtott egy káromkodást. Borzasztóan tudta sajnálni az anyját a szétesett életéért, de ezt a múlt időt azért nem kellett volna. „Anyád voltam.” Ez most komoly? Mit kezdjen ő ezzel a panaszáradattal? Neki talán nem szar? Szerencsétlen muter soha nem bírta felfogni, hogy soha nem értette meg senki, különösképpen nem ő, az önjelölt szuperanya.

Ha rosszak voltak a jegyei, meghallgathatta otthon, hogy nem baj, a tanár volt szemét, ő ennél sokkal jobb és ennél legközelebb jobban fog sikerülni. Aztán persze legközelebb még rosszabbul sikerült. Biztos vannak olyan emberek, akiknek ez segít, akik képesek a hajuknál fogva kirángatni magukat a pöcegödörből, miközben valaki bíztatóan tapsol neki az oldalvonalnál, de ő nem ilyen volt. Neki egy daru kellett volna. Ezt valahogy soha nem értette meg .

Persze más sem értette meg soha, így lett belőle általánosban a szemüveges okostojásból szemüveges ostoba, a jobb imázs reményében inkább hunyorgó kissrác, akire persze továbbra is magasról tett mindenki. Egyik dolog követte a másikat, pár először szerencsétlennek tűnő, majd nagyon is szerencsétlennek talált véletlen, aztán drogfutár lett belőle.

Élvezte a dolgot. Maga volt az adrenalinbomba. Soha nem szívott, de végre legalább élt. Csinált valamit.

Ma már nem barátokat keresett „munkatársaiban”, hanem kiutat abból a szarságból, amit az életének kellett neveznie. Valami akciót akart, amíg még lehet. És hát pénze is volt belőle. Ha nem kerül intézetbe, talán lett volna elég pénze mostanra, hogy egy szó nélkül lelépjen az anyjától és legalább pár hónapra meghúzza magát valami szar albérletben.

„Bassza meg, idén kellene érettségizned! Figyelsz te rám egyáltalán?”

Majdnem felröhögött. Szegénykém komolyan azt hiszi, hogy beljebb lenne, ha végigcsinálta volna az iskoláit? Akkor lett volna beljebb, ha nem felejtette volna el a hely címét, ahol találkozni szokott a bandával. Persze, ők leírták, amikor becsukták, de gondolta, visszaférkőzik hozzájuk. Erre meg sem tudta találni őket. Ezért kódorgott ott a nyomornegyedben, sikátorból sikátorba lesve, amikor az anyja valahogy megtalálta.

Iskolák. Bazdmeg. Meg az a rengeteg pozitív gondolat, megerősítés, szupervagykisfiam, amit annak idején hallgathatott és amiktől egyre rosszabbul érezte magát, mert soha nem tudott felnőni hozzájuk. Persze az sem segített, hogy miközben otthon agyondicsérték a kettesért, a tanárai lecseszték – már amikor éppen nem a többi kihágásán lovagoltak.

„Az egészről az a rohadék apád tehet” – morogta az anyja tehetetlenül, miközben újabb cigarettára gyújtott. Egy vasúti átkelőnél várakoztak, ott lehettek már vagy tíz perce. A távolban vonatfütty.

Egyre erősebb lett az anyja iránt érzett sajnálata. Tényleg agyondolgozta magát. Ettől még persze egy értetlen szar ember lett belőle, de próbálkozott. Most is csak merő jószándékból akarja visszavinni a kegyetlen állatok közé. Nagyot nyelt és felé fordult.

„Anya, el szeretnék mondani neked valamit” – mondta, miközben kioldotta az övet. A vonat egyre hangosabb volt.

„…ha jobb ember lett volna és megfejlődi a hibáit, most itt lenne velünk, jó apád lenne és rendben lenne az életünk! Erre most miatta egy pokol ez az egész!”

Mintha meg sem hallotta volna. Hát, ő megpróbálta. Felsóhajtott, és próbált nem sírva fakadni. A vonat épp most haladt el előttük. Anyja a kesztyűtartóban kotorászott egy öngyújtó után.

Ezt a pillanatot használta ki arra, hogy kiugorjon a kocsiból és mielőtt döbbent anyja észbe kaphatott volna, felmásszon a vonatra. Még látta, ahogy döbbenten kipattan a volán mögül és ügyetlenül a sínek felé tipeg.

„Sajnálom, anya. Tudom, hogy mindent megpróbáltál” – gondolta. Aztán megint eszébe jutott az intézet: egészen pontosan az orvosi szoba, ahol közölték vele, hogy ugyanabban a betegségben szenved, mint az apja. Nem mondták, de tudta, hogy nincs sok ideje hátra.

Nekikucorodott valami ládaféleségnek a sötét vagonban és végre elengedte magát, hogy sírhasson. Hangtalanul, ahogy apja halála után is tette.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s