Kovács József, a pipogya hazárdőr

Egy igazi profi

letöltési link itt

„Nem, drágám, nem mondtad, hogy áthívod anyádékat vacsorázni! Tudod jól, hogy ilyenkor szoktam találkozni a barátaimmal!” – suttogott Kovács József a telefonba, nehogy meghallják, hogy éppen nem a munkájával foglalkozik az irodában. „De, emlékszem, hogy a múltkor sem voltam ott, tudom, nem kell emlékeztetned rá, állandóan ezzel jössz! Nekem is ki kell engednem a gőzt, ezt igazán meg kell értened, már hónapok óta…”

Hirtelen valami megnyikordult. Az ajtó! Gyorsan lecsapta a telefont és üveges tekintettel a monitorra meredt, kezét összevissza jártatta a billentyűzeten. Semmi. Újabb nyikorgás. Most kapcsolt csak, hogy csak a széke az – már megint kijárt a bal első lába. Magában elégedetlenül mormogva, gondolatban feleségéhez keresetlen szavakat intézve bemászott az asztal alá, hogy megigazítsa.

„Józsi, te meg mi az istent csinálsz?” – szólalt meg hirtelen valaki.

A váratlan emberi szó megijesztette. Ösztönösen felkapta a fejét, de azonnal beleverte az asztalba. Elkáromkodta magát.

„Hé, ez egy családbarát munkahely. Nem engedhetsz meg magadnak ilyeneket. Addig legalábbis nem, ameddig nem vagy csoportvezető” – röhögött a másik.

Józsi felkászálódott, még mindig a kobakját tapogatva. Most vette csak észre, hogy Lovász úr az, aki belépett a helyiségbe. Ismét úrrá lett rajta a pánik, amit külön fokozott a szervilis kisemberek felettesekkel kapcsolatos ösztönös félelme.

„Bocsásson meg, főnök úr, csak bebasztam a fejem és…”

„Mondom, nálunk nem káromkodunk” – emelte fel a mutatóujját az irodai élet és halál ura, majd farkasvigyor ült ki az arcára. „Ugye nem szeretnénk még a végén az utcán találni magunkat ilyen apróságok miatt, ugye, kedves Józsi?”

„Nem, dehogyis, főnök úr” – sápadt el. Kicsit remegni is kezdett, de remélte, nem feltűnő.

„Akkor rendben. További jó munkát és el ne felejtsd leadni a projekt első fázisáról szóló tervet ma estig!” – mondta Lovász, miközben kilépett a szobából. „Még a végén valamelyik reménykedő gyakornokkal kell megcsináltatnom és akkor…” – a gondolat befejezése nélkül távozott, az ajtót maga mögött belökve.

„Úgy lesz” – suttogta Józsi, majd visszazuhant a székre. Ez volt az a pillanat, amikor a renitens láb végleg felmondott és a szerencsétlen a padlón találta magát egy felborult szék, egy kitört darab fa és önbecsülése romjainak mélabús társaságában.

***

Este természetesen hazament, mert nem olyan fajta embernek született, aki ellent tudott volna mondani az asszonynak. A vázlatot is elkészítette: nagyjából két perccel a munkaidő vége előtt sikerült összeraknia valamit, ami legalább haloványan emlékeztetett valamire, amit főnöke egy jobb pillanatában esetleg elfogadott volna. Ennyire volt képes ezen a napon. Valamennyi energiát még arra az elviselhetetlen anyósára is tartogatnia kellett.

A vacsora, persze… katasztrófa. Késett tíz percet, mert lemaradt az egyik buszról, aztán persze azt kellett hallgatnia az összes fogás alatt, hogy micsoda felelőtlen pernahajder is ő, akire soha nem lehet számítani. A szitoközön végén ráadásul le kellett nyomnia a torkán             azt a savanykás rémséget is, amit a felesége szülei finom házi desszertnek tituláltak és amiből hoztak némi – visszautasíthatatlan – kóstolót. Szívesen megmondta volna nekik, hogy ez egy ehetetlen rémség és őszintén együttérez mindazokkal a szerencsétlenekkel, akiknek ebből valaha akár csak egy falatot is enniük kellett, és hogy reméli, nem volt számukra túl fájdalmas a gyomormosás. De nem tehette meg, mert akkor a hét – sőt, az év – hátralévő részében hallgathatta volna a nejétől, hogy milyen egy érzéketlen alak. Így hát csak tűrt, nyelte és nyelte a gusztustalan mocskot és próbálta azt képzelni, hogy ez valamiféle isteni próba, amit ha kiáll, megszabadítják ettől az elviselhetetlen brigádtól és valami jobb világba helyezik.

Egy olyan világba, ahol több a szabadideje és többet mehet kártyázni. Sőt, ahol nem kell titkolnia, hogy kártyázni jár.

Már évek óta nemlétező barátokra kellett hivatkoznia, amikor el akart menni egy kicsit pókerezni. A dugipénzzel való szórakozásról ne is beszéljünk. A puccos öltönyre, amit egy szerencsésebb este után a nyereségéből vett, hogy ne nézzen ki úgy a füstös teremben, mint valami ostoba paraszt, még csak ne is gondoljunk. Éppen elég macerás elrejtenie az asszony elől.

Kisgyerekkorában amerikai nagybátyja – aki alig húsz évvel idősebb, enyhén infantilis természet, jó pár éve a föld alatt – hozott neki néha szuperhősökről szóló képregényeket. Mindig is egy titkos életről álmodott. Nem gondolta, hogy a mindennapokban ennyire stresszes, unalmas és kispolgári az ilyen.

Másnap viszont végre elszabadulhatott. Már alig várta. Nem kell oldalbordájának zsémbelődését hallgatnia, nem kell a reménytelenül buta, kétszer bukott két lábon járó kudarcával sem foglalkoznia. A főnöke sem fogja újra és újra eszébe juttatni, hogy bármikor kirúghatja az állásából, ha kedve tartja. Nem, a kártyabarlangban senki sem ismeri, senkit sem érdekel, végre egy másik ember lehet és legalább pár órára elfelejtheti kudarcos, reménytelen életét.

***

Már akkor folyt róla a víz, amikor belépett a kaszinóba. Az öltönyt az alapján választotta, hogy elegánsnak látsszék, nem azért, hogy kényelmes legyen, és ezt mindig érezte is, amikor magára húzta. Miután pénzét zsetonokra váltotta, gyorsan körbepillantott és észrevett egy üres széket az egyik asztalnál, ahol már zajlott a játék. Úgy tűnt, nem túl nagy tétben játszanak, ami neki tökéletesen meg is felelt. Egyáltalán nem számított jó játékosnak és ezzel tisztában is volt. Néha nyert, néha veszített. Különösebben rossznak sem nevezhette magát, elvégre csak ritkán kellett a játékra tett dugipénz-alapját külső segélyezéssel feltöltenie. Kicsit seszínű, megfoghatatlan ember benyomását keltette a pókerasztalnál is, ami a hétköznapi életében csak elnyomhatóvá tette, itt viszont legalább egy kis lehetőséget adott neki a győzelemre.

Ennyire persze azért nem gondolta át az ilyeneket. Ő csak leült, dobott, ha rossz lapja volt, betolta mindenét, ha jókat kapott és nagyritkán megpróbálkozott egy blöffel, hogy amolyan igazi hazárdőrnek érezhesse magát.

Helyet foglalt az asztalnál. Végiglesett a játékostársain, de nem látott egy ismerős arcot sem. Előkotorta viseltes napszemüvegét és gyorsan felvette. Azt olvasta valahol, hogy ezek a pókeresek simán kiolvassák az ember szeméből, hogy milyen lapjai vannak. Nem akarta megadni nekik ezt az előnyt. Ő nem tudott ilyet csinálni.

Csendben folydogált az idő, egészen jól érezte magát. Lassan felengedett, ahogy újra és újra bedobta a lapokat, ahogy az alaptéteket fizetgette körről körre. Várta A Jó Lapokat, Amikkel Majd Nyerni Fog. Hosszas várakozását végül siker koronázta: pár óra után egy király párt kapott kézhez, amivel nagyjából megkétszerezte a pénzét: amint meglátta, micsoda remek keze van, azonnal betolta mindenét betolta a posztó közepére – a korábban komolyan licitáló játékostársai pedig persze hanyatt-homlok menekültek a partitól.

Arcán boldog mosollyal mutatta meg a király párt. Rendkívül örült a szerencséjének. Nagy vidámságában az már nem jutott eszébe, hogy még így is kicsit kevesebb pénze van, mint amennyivel elkezdte az estét.

„Köszönöm, uraim, nekem ennyi elég is volt mára” – mondta a vele szemben ülő férfi, miközben felvette a bőrkabátját, felmarkolta zsetonjait és a pénztár felé indult. „A viszontlátásra” – biccentett feléjük.

Józsiról az elégedettség szobrát lehetett volna megmintázni ebben a percben. „Az én briliáns játékom miatt inkább abbahagyja mára! Végre fejlődöm!” – gondolta, miközben arcára bárgyú vigyor ült ki.

A vigyor még pár partival később is az arcán ült, amikor is egy új arc érkezett az asztalhoz és elfoglalta a nemrég megüresedő helyet, pont vele szemben. Ekkor jött el a pillanat, amikor a vigyor helyét a görcsös rémület okozta kényszeres pókerarc vette át. Lovász, a főnöke jött játszani.

Már megint ez a remegés! Azonnal eldöntötte, hogy a következő kör végén kiszáll. Nem volt más választása. Ha a főnöke rájön, hogy ő itt tölti az estéit, megvan a tökéletes ürügye, hogy kidobja az állásából! Alig bírta felemelni a lapjait, amikor kiosztották őket, a pániktól pedig szinte semmit nem látott.

Persze, hogy pont most kap ász párt! Ó, Fortuna, miért vagy egyszerre ily kegyes és kegyetlen?

Egy ilyet mégsem dobhat el, ez a lehető legnagyszerűbb lap, amit játékos kaphat! Próbált úgy tenni, mint akivel minden rendben, akinek éppen nincs csodálatos kombinációja és aki nem majdnem összecsinálja magát és még véletlenül sem zavarná, ha a vele szemben ülő megkérdezné a nevét.

A főnöke senkitől és semmitől nem zavartatva magát, egy hatalmas összeggel emelt. Nagyjából annyi lehetett, mint a Józsi előtt szomorkodó zsetonkupac fele.

Csak úgy, mint a munkahelyén, itt is mindenki feladta a főnöke elleni harcot, aztán őrá került a sor. A vészvillogók sorra kigyúltak a fejében, alig bírt lélegezni. Mit csináljon most? Ha szokás szerint betolja mindenét, a főnöke talán megijed, eldobja lapjait, ő pedig végre elmehet innen. És még nyerne is. Ha viszont ő is enged az agressziónak, még hamarabb távozhat. Akkor viszont a főnöke talán ráismer, mert ki olyan pipogya, hogy eldob két ászt? Hiszen ő még – ezt Józsi valahonnan biztosan érezte – akkor is tudná, hogy ászokat dobott el, ha nem mutatná meg őket. Pár pillanatra lehunyta a szemét és végül görcsös mozdulattal all-in ment.

Főnökének elég volt ránéznie a remegő, magát agyonizguló ellenfelére, aki egy igen jelentős emelésen csak pár pillanatig gondolkodott, aztán mindenét kockára tette. Látta, hogy ez az ember minden, csak nem hazárdőr. Ez egy amatőr, akinek kiváló lapja van.

Vállat vont és eldobta a lapjait. A másik felmutatta ászait, miközben hálás és mégis zavarodott arckifejezéssel maga elé húzta a zsetonokat, majd azonnal felállt és szinte rohant a pénztár felé. Elmosolyodott. Már megint jól értékelte a helyzetet. Agresszív fellépése tízből kilencszer elegendő a győzelemhez, a tizedik alkalommal pedig tudni szokta, mikor kell engedni és mikor kell tovább szorongatni az ellenfél nyakát.

„Mindig ilyen ideges ez a fazon?” – kérdezte a többiektől.

„Nem tudom, sosem láttam” – válaszolta az egyik, amivel véget is ért a társalgás, már ami Kovács József témáját illette.

„Hozok egy italt, foglalnátok a helyem? Tegyétek be az alaptéteket, ha rám kerülne a sor” – mondta, az osztó felé biccentve és megindult a bárpult felé.

***

A pénztárnál és a bárpultnál is hatalmas sor állt. A pénztárnál kicsivel hatalmasabb. Mindkettejüknek beletellett pár percbe, hogy megkapják, amit akarjanak: a készpénzt illetve a Guinnesst.

Lovász az asztalhoz visszatérőben észrevette, hogy a neurotikus ászpáros épp most kapta meg a pénzét. Valami nem hagyta nyugodni vele kapcsolatban. Tett hát egy kis kerülőt és odasétált hozzá. Látta, hogy már nagyon indulni készül.

„Nem ismerem én magát valahonnan?” – tette kezét a különös alak vállára.

Kovács József úgy megmerevedett, mintha legalábbis egy pisztolyt nyomtak volna a hátába. Megnyikkanni sem tudott. Már így is teljesen kikészült. Minden rezdülése egy nagy blöff volt, amióta ez a szörnyeteg leült vele szemben az asztalhoz. Nem bírta tovább. Szédülni kezdett, kiszáradt a szája, nem bírt uralkodni magán többé.

„De igen, főnök úr” – nyögte ki, majd elájult.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s