Némaság

„A faszom beléd, hát tudod te, micsoda bajba keveredtél már megint?

Az anyja ideges volt. Még csak a kocsi ajtaját sem zárta be, amikor a gallérjánál fogva belökte az anyósülésre, mint valami kis pisist. Tény, hogy összevizelte a gatyáját, miközben valami szállásféleséget próbált találni a nyomornegyedben, de ezt még mindig jobb volt, mint az intézet, ahová vissza akarták vinni.

„A kurva életbe, kisfiam, hát miért viselkedsz te így? Már az is kész tragédia volt nekem, hogy bekerültél az intézetbe, amikor el akartad lopni azokat a drága nyakláncokat. A lelkére beszéltem a bírónak, a javítótisztnek, a haszontalan pszichoakárkidnek, mindenkinek, akit csak értem, csak fél rohadt évig kellett volna megmaradnod a seggeden, aztán magunk mögött tudhattuk volna az egészet! De nem, neked ki kellett másznod az intézeti vécé ablakán az éjszaka közepén!”

Felsóhajtott. Anyuska már megint kezdi.

„Te nem érted, milyen ez a hely. El sem tudod képzelni, milyen fazonok vannak odabent. Nem maradhattam ott, kicsináltak volna.”

„Márpedig épp oda mész vissza, mert ez így nem mehet tovább. Valakinek embert kell faragnia belőled…” – replikázott az anyja, mielőtt hallgatásba burkolódzott.

A srác azt is tudta, hogyan folytatódott volna a gondolat: „ha már nekem nem sikerült”. Bánatosan gondolt vissza a kisgyerekkorára. Annak idején ez a nő egy életigenlő, optimista típus volt, aki falta az ezoterikus könyveket és a belőlük szerzett pozitivista gondolatokat arcán hatalmas mosollyal spriccelte ki a külvilágba.

Ez gyakran komédiába torkollott, persze. Egyik nyaralásukon meghatotta egy strandi kéregető meséje és már kezdte volna magyarázta volna neki, hogy csak akaraterő és optimizmus kérdése a nagybetűs Csoda, mire észrevette, hogy az illető már ott sem volt. A pénztárcája sem.

Szülőként is pontosan ilyen volt, a minden határon túlmutató pozitív megerősítések híve. Persze a sok pozitív megerősítés szart sem ért, ha hangos csörömpöléssel zúzódnak szét a valóság kőfalán. Erre aztán ő is rájött, amikor kétszázzal elütötte az élet expresszvonata és kiderült, hogy a férje halálos beteg. Valami hosszú nevű, örökletes dolog volt, nem emlékezett rá. Lényeg a lényeg, anyja a temetés óta nem volt a régi. Megőszült, dohányozni kezdett és már nem látta a világot olyan fényesen.

Eszébe jutott, amikor anno véletlenül beleesett a közeli kis strand mélyvízébe. Kétségbeesett kapálódzással és sikoltozással vetette észre magát, de mire az úszómester odaért volna, valahogy feltalálta magát és kievickélt a partra. Anyja a kezdeti sokk levetkőzése után persze egyből meg volt róla győződve, hogy egyetlen pici fia ösztönös tehetség és azonnali úszóbajnok. Nagyjából két úszóedzés meg egy utolsó helyezés kellett hozzá, hogy ha a szülő nem is, de a gyerek belássa ezen elképzelés életszerűtlenségét.

Ahhoz, hogy az anya is belássa, egy-két verekedés kellett az úszóedzéseken. Sajnálta szegény naivát.

„Miért viselkedsz így, kisfiam? Néha azt érzem, egyáltalán nem értelek” – gyújtott cigarettára az anyja, miközben a piros lámpánál várakoztak. Neki kellett beszíjaznia a gyerekét, mert ez az önpusztító kis rémség mindig túl kényelmetlennek találta az övet és nem volt hajlandó bekötni magát. Néha úgy érezte, már nem bírja tovább.

Nem ő volt az egyetlen a kocsiban, aki így érezte. A fia a szétrobbanás határán volt. Rettegett a gondolattól, hogy visszakerül az intézetbe, de nem volt benne biztos, rosszabbul fogja-e érezni magát, mikor belökdösik a kapun, mint most, ahogy anyjának siránkozását kell hallgatnia. Arról nem is beszélve, hogy lekisfiamozza, amikor tizennyolc múlt már vagy három hónapja.

„Én mindent megtettem érted, ami emberileg lehetséges, a belemet is kidolgoztam nap mint nap, hogy jó iskolába járjál… NE ÁLLJ MEG A KERESZTEZŐDÉS KÖZEPÉN, TE MOCSOK!” – káromkodni kezdett, miközben dühösen elrántotta a kormányt és a gázba taposott, figyelmen kívül hagyva a mögötte felhangzó dudaszót. „…és jó életed lehessen, úgy is, hogy az a szar apád itthagyott minket, erre te, bazdmeg, elkezdesz bandázni, meg drogozni, meg lopni, meg zsarolni…”

Már megint a szokásos gyermeteg szövege. Fogalma sem volt semmiről. Nem szívott soha, zsarolni meg pláne nem zsarolt meg senkit. Minek erőszakoskodj valakivel, amikor egyszerűen elcsórhatod a dolgait, amikor nem figyel?

„Hát rossz anyád voltam én? Mi az istent kellett volna másképp csinálnom?”

Elfojtott egy káromkodást. Borzasztóan tudta sajnálni az anyját a szétesett életéért, de ezt a múlt időt azért nem kellett volna. „Anyád voltam.” Ez most komoly? Mit kezdjen ő ezzel a panaszáradattal? Neki talán nem szar? Szerencsétlen muter soha nem bírta felfogni, hogy soha nem értette meg senki, különösképpen nem ő, az önjelölt szuperanya.

Ha rosszak voltak a jegyei, meghallgathatta otthon, hogy nem baj, a tanár volt szemét, ő ennél sokkal jobb és ennél legközelebb jobban fog sikerülni. Aztán persze legközelebb még rosszabbul sikerült. Biztos vannak olyan emberek, akiknek ez segít, akik képesek a hajuknál fogva kirángatni magukat a pöcegödörből, miközben valaki bíztatóan tapsol neki az oldalvonalnál, de ő nem ilyen volt. Neki egy daru kellett volna. Ezt valahogy soha nem értette meg .

Persze más sem értette meg soha, így lett belőle általánosban a szemüveges okostojásból szemüveges ostoba, a jobb imázs reményében inkább hunyorgó kissrác, akire persze továbbra is magasról tett mindenki. Egyik dolog követte a másikat, pár először szerencsétlennek tűnő, majd nagyon is szerencsétlennek talált véletlen, aztán drogfutár lett belőle.

Élvezte a dolgot. Maga volt az adrenalinbomba. Soha nem szívott, de végre legalább élt. Csinált valamit.

Ma már nem barátokat keresett „munkatársaiban”, hanem kiutat abból a szarságból, amit az életének kellett neveznie. Valami akciót akart, amíg még lehet. És hát pénze is volt belőle. Ha nem kerül intézetbe, talán lett volna elég pénze mostanra, hogy egy szó nélkül lelépjen az anyjától és legalább pár hónapra meghúzza magát valami szar albérletben.

„Bassza meg, idén kellene érettségizned! Figyelsz te rám egyáltalán?”

Majdnem felröhögött. Szegénykém komolyan azt hiszi, hogy beljebb lenne, ha végigcsinálta volna az iskoláit? Akkor lett volna beljebb, ha nem felejtette volna el a hely címét, ahol találkozni szokott a bandával. Persze, ők leírták, amikor becsukták, de gondolta, visszaférkőzik hozzájuk. Erre meg sem tudta találni őket. Ezért kódorgott ott a nyomornegyedben, sikátorból sikátorba lesve, amikor az anyja valahogy megtalálta.

Iskolák. Bazdmeg. Meg az a rengeteg pozitív gondolat, megerősítés, szupervagykisfiam, amit annak idején hallgathatott és amiktől egyre rosszabbul érezte magát, mert soha nem tudott felnőni hozzájuk. Persze az sem segített, hogy miközben otthon agyondicsérték a kettesért, a tanárai lecseszték – már amikor éppen nem a többi kihágásán lovagoltak.

„Az egészről az a rohadék apád tehet” – morogta az anyja tehetetlenül, miközben újabb cigarettára gyújtott. Egy vasúti átkelőnél várakoztak, ott lehettek már vagy tíz perce. A távolban vonatfütty.

Egyre erősebb lett az anyja iránt érzett sajnálata. Tényleg agyondolgozta magát. Ettől még persze egy értetlen szar ember lett belőle, de próbálkozott. Most is csak merő jószándékból akarja visszavinni a kegyetlen állatok közé. Nagyot nyelt és felé fordult.

„Anya, el szeretnék mondani neked valamit” – mondta, miközben kioldotta az övet. A vonat egyre hangosabb volt.

„…ha jobb ember lett volna és megfejlődi a hibáit, most itt lenne velünk, jó apád lenne és rendben lenne az életünk! Erre most miatta egy pokol ez az egész!”

Mintha meg sem hallotta volna. Hát, ő megpróbálta. Felsóhajtott, és próbált nem sírva fakadni. A vonat épp most haladt el előttük. Anyja a kesztyűtartóban kotorászott egy öngyújtó után.

Ezt a pillanatot használta ki arra, hogy kiugorjon a kocsiból és mielőtt döbbent anyja észbe kaphatott volna, felmásszon a vonatra. Még látta, ahogy döbbenten kipattan a volán mögül és ügyetlenül a sínek felé tipeg.

„Sajnálom, anya. Tudom, hogy mindent megpróbáltál” – gondolta. Aztán megint eszébe jutott az intézet: egészen pontosan az orvosi szoba, ahol közölték vele, hogy ugyanabban a betegségben szenved, mint az apja. Nem mondták, de tudta, hogy nincs sok ideje hátra.

Nekikucorodott valami ládaféleségnek a sötét vagonban és végre elengedte magát, hogy sírhasson. Hangtalanul, ahogy apja halála után is tette.

5 érdekes cikk, amit talán nem olvastál – április 16.

Nincs érteme otthagyni az internetet és nagyzolni miatta; gondolatok egy elvált, értéktelenné vált apáról; egy HaHás a megbukott baloldali politikusokról; könyvek és videójátékok viszonya; tankönyvbotrány. Hosszabb szünet után ismét öt érdekes cikk, amit talán nem olvastál.

5érd

The Pointlessness of Unplugging – minek hagyod ott az internetet egy hétvégére, hogy előtte és utána is Facebook-posztolgass a dologról?

Dad – “Those were the good days. I hold onto them as tightly as can. I like those memories of my Dad. I like remembering him as my hero. More often than not, I wish those were the only memories I had of him because the other memories are far from as pleasant.”.

Menjetek már nyugdíjba! – “A baloldal szakértelme nem legendás, hanem legenda.” Kié nem a mai magyar politikában?

Appetite for Risk: At the Intersection of Video Games and Literature – “I played games for the storytelling, to the degree that no one in middle school actually considered me to be completely a “gamer.” I didn’t really care about winning or being good. What interested me were the stories. […] We should be making novels into video games, video games into novels.”

Miről szól a tankönyvbotrány? – arról, hogy primitív, ostoba, szar könyvekből kell tanulniuk majd a közoktatás áldozatainak.

 

Igazságok

Olaf temetése egyáltalán nem volt két fillér, mint ahogy a feleségednek mondtad.

Nem ment semmi a szemedbe, amikor a pap beszédét hallgattad.

Nem volt semmi dolgod a munkahelyeden aznap, amikor szétszórták a hamvakat.

Igenis hiányoztak a közös bridzspartik.

Több álmatlan éjszakád volt, mint ahányat bevallottál.

Igenis értetted, miért sír a feleséged Olaf neve hallatán.

Az eltűnt bankkártyát te rejtetted el, hogy ne költsön el egy nagy halom pénzt bánatában.

Két héttel Olaf halála után már zavart, hogy még mindig nem lépett túl rajta.

Szándékosan alakult mindig úgy, hogy a kanapén kötöttél ki a franciaágy helyett.

Egyáltalán nem lepett meg, amikor kiderült, hogy Olaf rád hagyta az aranyóráját.

Valójában az sem lepett meg, amikor a feleséged bevallotta a viszonyát Olaffal.

Igenis megfordult a fejedben a válás.

Nem véletlenül tört be a tükör a fürdőszobában.

Semmi bajod nem volt, amikor elmentél betegszabadságra.

Szándékosan nem vetted fel a feleségednek a telefont.

Akivel találkoztál, nem a munkatársad volt, hanem Olaf özvegye.

Azokon a hétvégi konferenciákon is vele voltál.

Valójában tudtad, hogy a házasságod soha többé nem lesz ugyanolyan.

Láttad, amikor a feleséged túladagolta az altatót.

Szándékosan bámultad olyan látványosan Olaf özvegyét a temetésen.

Egyáltalán nem volt mindegy neked, mennyire gyorsan zavarjátok le az esküvőt.

Valójában örültél, hogy nem hívtatok vendégeket.

A nászéjszakán igenis eszedbe jutott a volt feleséged.

 

Olaf halála nem baleset volt.

Vasárnap a balkanizálódás árnyalatai közül választhatsz csupán – ne tedd!

Sicher, hogy nem fogok elmenni szavazni április hatodikán.

Sok okom van rá. Először is: a jelenlegi brigádból nincs értelme egyikkel sem foglalkozni. Teljesíthet bármennyire jobban Magyarország, a fránya statisztikák szerint azonban távolodunk Európától és a jelenlegi társaságból egyik sem tűnik képesnek arra, hogy ezen módosítson.

A Fidesz ennek a folyamatnak komoly katalizátora volt 2010 és 2014 között. Kőkeményen irtják az ország renoméját Nyugat-Európában, itthon Moszkvához hasonlítgatják Brüsszelt populista shitstormjuk közepén, viszont legalább a markukat tartják, hogy a lehető legtöbb támogatást hívhassák le. Országunk természetesen nem nettó befizető, viszont, ha már itt tartunk, a hét hazai régióból 4 az utolsó húszban szerepel az Unióban az Eurostat tanulmánya alapján.

A magánnyugdíjpénztári pénzeket sikeresen beöntötték egy fekete lyukba, hogy legalább ennyivel rosszabbul nézzenek ki a hosszú távú kilátásaink is. Nem valami européer társaság. A balkanizálódás narancssárga árnyalata tele lesz közgépekkel, sikernek kommunikált nullákkal és a jövő felélésével nyert érzéstelenítéssel enyhített lecsúszással.

Na persze a baloldali brigád sem sokkal biztatóbb, elvégre a régi jó szupercsapattal próbálnak változást és megújulást hirdetni. Őszintén nem látom, mi változott, a pofátlan és megalapozatlan ígéretek mindenképpen a régiek. Nem fogjuk megtudni, milyen lenne a balkanizálódás vörös árnyalata 2014 és 2018 között, de a korábbiakból tanulva valószínűleg tele lenne marakodással, az elmúlt négy évhez képest bénácskább lopásokkal, veresjánosi szintű inkompetenciával és egyéb finomságokkal. Nein, danke.

Azt pláne nem várom, hogy az EU-zászlót égető képviselőkkel súlyosbított Jobbik segítené elő a balkanizálódásunk megállítását. Fiatalosságuk ide vagy oda, nem vagyok odáig tőlük. Vona egy törtető politikus, aki csak dobbantónak akarja használni a szélsőségességet és most igyekszik lekaparni az ugráskor talpára ragadt kutyaszart. Elvtelen, ergo nem szeretném látni, mit csinálna kormányon. A balkanizálódás árpádsávos árnyalata valószínűleg még a narancssárgánál is több mellveregetést és még kevesebb álsikert tudna felmutatni.

LMP? Ugyan, kérlek, soha nem fognak a hatalom közelébe jutni. Talán jobb is így. A törpepártokról és a kamupártokról szintén nincs értelme ebben a kontextusban nyilatkozni.

***

Ha ez nem keseríti el az embert eléggé, esetleg valamelyik szekértábor szerves tagja és vallásos kötelességének érzi a vasárnapi fülke-kanosszát, akkor itt van pár másik gondolat.

– A jelenlegi választási rendszer alapvetően rossz. Egyszerű közgazdasági racionalitást nézve nincs értelme tájékozódni a politikáról: ugyanannyit ér a szavazatom, mint azé, aki kizárólag a rezsicsökkentés miatt szavaz a Fideszre vagy csak a tizenharmadik havi nyugdíj miatt az MSZP-re. De hát ilyen ez a világ, mindenki egyenlő, nem igaz? Nem.

– Ha minden ember szavazata egyenlő, akkor mégis miért van az, hogy ötször jobban járok, ha némi agitációval öt embert meggyőzök, hogy az én jelöltem mellett szavazzon, mint azzal, ha én magam elmegyek szavazni? Ha ez az írás nagyobb körhöz jut el és akár csak ketten úgy döntenek miatta, hogy nem mennek el szavazni, 100%-kal nagyobb ráhatásom volt a választási folyamatra, mint egyébként lett volna. Tény, ez a hatás így is elhanyagolható…

– …de mi van azokkal, akiknek újságuk van? Akik kaját osztanak és buszoztatnak? Akik átírhatják a kampánytörvényeket? Egyetlen szavazat semmit sem számít és nagyjából bármilyen politikai cselekedettel nagyobb hatással van az ember a szavazás végkimenetelére, mint azzal, ha szavaz.

– Különben is, egészen addig nem érzem elvárhatónak a szavazáson való részvételt, amíg nincs a szavazólapon érvényes szavazatnak számító „a fentiek közül egyik sem” rubrika, mint ahogy ez már jobb országokban felmerült. Így a hozzám hasonló helyzetben lévő szavazó csupán legitimizál egy olyan rendszert, amivel egyáltalán nem ért egyet.

– A „képviselőm” persze nem is kell, hogy képviseljen, a szavazatom benyelése után magasan szarhat a fejemre – sokkal fontosabb lesz számára a párt erős embereinek kiszolgálása. Szóval nem veszítek sokat azzal, ha nem az általam favorizált fazon kapta meg a mandátumot. Nem mintha ebből a zsákutcából lenne bármilyen kiút, minden körülmények közt kuss van:

– Ma persze már amúgy sem az az egyetlen „megoldás” a rossz kormányzás engem érő hatásainak elmulasztására, hogy valamelyik ellenzéki pártot emelem „én magam” „a szavazatommal” kormányra, hanem az is teljesen reális opció, hogy egy szerencsésebb országba költözöm. Nem kevesen szavaztak lábbal az elmúlt négy évben.

Ki szavazzon tehát? Azok, akik 1) képtelenek ennél hatékonyabb módszert találni arra, hogy saját élethelyzetükön és körülményeiken javítsanak 2) képtelenek ennél hatékonyabb módszert találni arra, hogy saját közösségükre és politikai folyamataira hassanak.

Nagyon sajnálom mindkét csoportot.

 

5 érdekes cikk, amit talán nem olvastál – április 4.

George Bush festeni próbál, nem sok sikerrel; Frank Underwood a magyar politikában; érdekes tanulmány az oxitocinról és a hazugságról; kamuhír egy síró amerikai kongresszusi tagról; 600 ezres laptopok a képviselőinknek. Öt érdekes cikk, tegnapról, amit talán nem olvastál.

5érd

George W. Bush Has New Paintings Of 24 World Leaders, Including This Haunting One Of Vladimir Putin – nagyjából olyan jól fest, mint amilyen elnök volt.

Új jelöltek tűntek fel – ha elmennék holnap szavazni, simán Andervud Ferencre tenném a voksomat.

The Heinlein Hormone – “Turns out oxytocin makes you lie— but only if the lie benefits others. Not if it only benefits you yourself.”

“I Don’t Want to Live in a World Where Seven Million People Get Affordable Health Care” – amolyan egyszemélyes amcsi Hírcsárda mókás írása az Obamacare-ről.

Nettó 600 ezres laptopot kapnak a képviselők – nagyon mókás, mert még a legdrágább/legjobb, erőműjellegű Alienware laptopokat nézve “csak” 2000 dollárért nagyjából olyan jó gépet találok, mint az én asztalim.

 

Obskurus józene III. — Lanius (Battle) (Ben Prunty)

Nemrég kijött az FTL – Faster Than Light nevű játék kiegészítője. Az FTL egy nagyon jól sikerült kis roguelike, ahol az űrhajónkat és legénységét kell egy ellenségekkel teletömött univerzumon áthajóznunk. A kiegészítőről elvileg holnap megy majd fel a videóm. Rengeteg a jó kis újítás, de talán az új zene ragadott meg a legjobban.

A kiegészítő zenéje ingyen letölthető innen.

A lottófőnyeremény

Az egyik munkatársamnak szenvedélye volt a lottózás. Azt hiszem, három évig dolgoztunk együtt.

Már régóta ott volt a cégnél, amikor odamentem dolgozni. Emlékszem, ő volt az első ember, akivel szembetalálkoztam, amikor az irodámat kerestem. Egyből feltűnt az a különös tűz a szemében , amit igazából csak őrületnek lehet nevezni. Nem szóltam hozzá, mert nem volt valami bizalomgerjesztő az a grimasz, ami kiült az arcára: nem tudtam eldönteni, hogy a „maga meg mit keres itt” vagy a „takarodjon innen, pernahajder” lesz az, amit először mondani fog majd nekem, de nem is igazán akartam megtudni.

Amikor az ebédnél szóba hoztam a furcsa figurát, kollégáim egyből felvilágosítottak. Ő volt a lottós. A valódi nevét már rég elfelejtették, csupán talán a főfőnök egyik elfelejtett kartotékjában lehetne megtalálni, ki is ez a pasas valójában. Megtudtam, hogy mániája az ötöslottó. Nem maga a játék, annak ellenére, hogy minden héten pontosan tizenkét szelvénnyel próbálta meg elvinni a milliókat, különleges esetben a milliárdokat, hanem a játékkal kapcsolatos szenvedélyes panaszkodás.

Állítólag már több évtizede játszott, s ennyi idő alatt a legnagyobb nyereménye háromszáz megveszekedett forint volt, amit még egy hármasért kapott valamikor a hetvenes években. A tény, hogy a lottózásra költött összegéből egy tetszés szerint kiválasztott minisztérium teljes hiányát valószínűleg több évre visszamenőleg ki lehetne pótolni, bizonyára nem volt különösebben jó hatással az idegeire. Fő elfoglaltsága ugyanis az volt, hogy szidta a lottót, a Szerencsejáték Rt. összes munkatársát és persze hozzátartozóikat, sőt, egy ideje már abban is biztos volt, hogy az állam titkos összeesküvése áll amögött, hogy a „hozzá hasonló” átlagember „soha” nem viheti el a nagy nyereményeket.

Egyébként egy csendes, nyugodt figura volt. Higiéniájára nem volt panasz, iszákosnak sem lehetett nevezni: talán csak havonta egyszer ivott egy pohárkával és amennyire tudni lehetett, normális viszonyban éldegélt a feleségével egy kis panellakásban. Munkamoráljára szintén nem lehetett senkinek egy szava sem, hiszen valószínűleg ő lett volna az első, aki túlórára vállalkozik, ha arról van szó, hogy a napi betevő mellé meglegyen a napi belottóznivaló is. Bizonyára nem véletlenül maradt meg a cégnél, illetve a céggel együtt a rendszerváltással járó nagy változások ellenére is.

Hiába teltek-múltak az évek és került a nyeremények és a szelvényárak végére először egy, majd még egy nulla, az ő szokásai soha nem változtak: vasárnap egész napját a templomban töltötte, hétfő este megvette tizenkét lottószelvényét, ugyanazzal a hatvan szerencseszámmal, amik az unokatestvér névnapjától a feleség életkoráig terjedt (és ennélfogva évről évre változott), majd már kedden megkezdte a panaszkodást az igazságtalan rendszerről a munkatársainak.

Mikor megkérdeztem, hogy bírják elviselni az öregurat, kollégáim vállvonogatva azt válaszolták, hogy meg lehet szokni. Igazuk volt, hiszen jómagam is azon kaptam magam mindössze két hét után, hogy hiányolom az öreg vad kirohanásait, ha éppen a másik osztályon tartózkodott, amikor rájött a hoppáré. Olyanok voltak, mint azok a pocsék papírkötéses regények, amiket régen ötven, majd ötszáz, majd kétezer, majd nemrég már megint ötszáz forintért lehetett kapni: zagyva, következetlen, kusza marhaságok, amiket annak ellenére, vagy éppen azért élvez az ember, mert rettenetesen rosszak.

„Kovács úr, maga el sem tudja képzelni, mire jöttem rá tegnap! Biztos forrásból szereztem az infót, hallja? A Rozika mondta el, tudja, a sarki trafikos nővére, ő tudja ám, hogy mennek a dolgok a’ ertébe, a szerencsejátékosoknál, mert még tíz évvel ezelőtt randevúzott egyet az akkori főgóré bizalmas ismerősének sógorával! Hát aszondják, talicskával hozzák ki a pénzet a stúdióból a sorsolás után! A közjegyzők milliókat kapnak a szajréból, érti? Milliókat! Hát persze, mert tartaniuk kell a szájukat, hogy a hitelesítésük annyit ér, mintha maga vagy én hitelesítenénk a kávéautomatát! Ezek annyi pénzet vettek már ki a zsebünkből, hogy az egész céget megvehetnénk belőle! Főfőrészvényesek lehetnénk, vagy mi a fene…”

Kimeríthetetlen volt. Történetei, bár alapvetően mindig hasonlítottak egymásra, sosem voltak teljesen ugyanolyanok. Bizalmas értesülései, titkos találkái vagy véletlen felfedezései, különös összefüggések a számok között vagy esetleg csak hosszas panaszkodása arról, hogy kedvenc számát mindössze két sorral és három oszloppal tévesztette el a negyedik nyerőszám, mindig elszórakoztattak minket. Nem szoktam lottózni, de néha, amikor leszaladtam a boltba egy felesért meg egy cigiért, eszembe jutott az öreg és olyankor vettem is egy szelvényt. Szigorúan hatoslottóra, nehogy pont én nyerjem el előle a milliókat vagy éppen milliárdokat. Beírtam az első hat számot, ami eszembe jutott, aztán begyűrtem a szelvényt a zsebembe és soha többé nem foglalkoztam a dologgal. Még csak azt sem szoktam megnézni, nyertem-e egyáltalán.

Sokszor kérdeztük arról is, miért játszik egyáltalán, ha meg van győződve róla, hogy az egész egy hatalmas átverés valójában. Nem lett volna az, aki, ha nem lett volna erre azonnal válasza:

„Na de Kovács úr, maga nem kockáztatna pár forintot, hátha valami hiba csúszik abba a fene ravasz rendszerbe, amit ezek ottan fent kidolgoztak? Egyszer még nekünk is lehet” – és itt megállt egy pillanatra, majd felelőssége teljes tudatában, suttogva, bajtársi sunyisággal fejezte be: „szerencsénk, nemde?”

Abban mondjuk igaza van, hogy ebben az országban nem érdemes a pénzt kuporgatni. Ami ma tíz forintba kerül, holnap százba fog, ki tudja, lehet, jövő héten már ezerbe is. Ő ezt a lehetőséget próbálta meg megragadni a boldogulásra, mi másokat. Egyikünk sem ment sokra, hiszen mindannyian ugyanannál a cégnél dolgoztunk, legnagyobb eredményünk pedig az volt, ha előléptettek, hiszen az azt jelentette, hogy most már nem csak minket egzecíroztatnak, hanem mi is lepasszolhatjuk a babramunka egy részét másoknak.

A lottós sosem kapott beosztottakat, ami talán szerencsés is, hiszen ha hárman-négyen napi nyolc órát töltenének az öreg mellett, pár hét múlva a híradóból értesülhetnénk a Szerencsejáték Rt. főközpontja ellen intézett fegyveres támadásról. Őt ez, mint megannyi más, szintén nem zavarta. Remekül elvolt a saját kis világában, ahol az ötöslottó szidalmazása volt mindennek az alfája és az omegája.

Mert hát nyilvánvaló volt, hogy az öreg nagyon élvezi a panaszkodást. Ha fiatalabb lett volna, azt mondanám, hogy a lottó iránt viselt szeretlek-gyűlöllek viszonya volt a szeretője, akinek karjában megnyugvást találhatott, ha otthon nem mentek jól a dolgok. Nem tájékozódott a politika világában, nem érdekelte a sport, nem olvasott, csak a munka és a lottó érdekelte. Pardon: a lottóval kapcsolatos panaszkodás.

Egyszer láttam, ahogy kitölti a szelvényeit. Maga volt az unalom: bágyatagon, révedező tekintettel, remegő kézzel húzogatta be a számokat. Az arckifejezése olyan volt, mintha csak a fogát húznák. Na de amikor leadta a szelvényeket és megkapta a visszaigazoló cetliket a pénztárostól, mintha kicserélték volna: szeme lángra gyúlt, keze önkéntelenül ökölbe szorult, azonnal összegyűrve a hófehér papirost, morogni kezdett, majd gyorsan odatrappolt hozzám, megragadta a karom és a fülembe súgta: „Kovács úr, meglássa, ezekkel se fogok nyerni egy büdös fillért se… de egyszer majd el fogják rontani ezek a furmányos alakok, és akkor eljön az én időm is…”

Időnkénti ketteseit persze azzal magyarázta, hogy a rendszer el akarja vonni a birkatürelmű nép figyelmét és ilyen minimális összegekkel próbálja féken tartani a lottózók tömegeit. Ha valamiben, ebben biztosan igaza volt: hányan lehetnek ebben az országban, akik egyszeri kettesük sokszorosát pörgetik vissza újabb szelvényekbe a soha meg nem érkező telitalálat reményében?

Mint minden jó dolognak, egyszer ennek is vége szakadt. Egyik dolog a másikat követte, s egy nagyobb leépítés során elkerültem a cégtől. Remek ajánlóleveleket kaptam és mindössze pár napra rá valakinek a valakije által elhelyezkedtem egy hasonló arculatú vállalatnál. Egy-két évig nem is gondoltam a lottósra, a többi munkatársammal se nagyon tartottam addigra már a kapcsolatot. Egyszer azonban megkért valaki, hogy szűkös határidőivel kapcsolatban kisegítendő vigyek már el egy csomagot valakinek a volt munkahelyemre, úgyis ismerem arrafelé a járást.

Mikor odaértem, feltűnt, hogy sehol sem látom a lottóst. Körbekérdezősködtem: tudja valaki, mi van vele, él-e még egyáltalán? Bizony élt, tudtam meg, de még mennyire, hogy élt: pár hónappal a távozásom után kihúzták a számait, az egyiket a tizenkét szelvény közül, és megnyerte a főnyereményt. Néhány nappal később ott is hagyta az állását, alig győzte fogadni a gratulációkat. Sok egyebet nem tudtak róla mondani. Sőt, az új fiúk közül a legtöbben már nem is tudták, ki is az a lottós öreg.

Mit ne mondjak, erre egyáltalán nem számítottam. Még emlékeztem arra, hol lakott annak idején, úgyhogy munkaidő után arrafelé tettem egy sétát. Bizony azóta is ott lakott, a kaputelefonon álló felirat legalábbis erről tett tanúbizonyságot. Mikor felcsöngettem, sejtésem beigazolódott: ő volt az, a lottós öreg. Bekérettem magam pár percre.

Először úgy tűnt, semmit sem változott. Ami azt illeti, a lakása tényleg ugyanolyan volt: ugyanabban a szűk lyukban lakott, a vakolat még mindig repedezett, a bútorok továbbra is a szétmállás határán voltak, a könyvespolc még mindig úgy nézett ki, mint ami pár másodpercen belül elkerülhetetlenül össze fog omlani, csakhogy most régi újságok helyett egy szelence és száz meg száz köteg húszezres állt rajta.

Észrevette, hogy a szelencére vetült a pillantásom. Ránéztem, és ekkor már láttam rajta, hogy már csak halovány árnya önmagának. A fény teljesen kihunyt a szemében. Döbbentem jöttem rá, hogy voltaképp egy összetört roncs állt velem szemben. Görnyedt volt, lassú, beesett tekintetű, rettenetesen fáradt és… nincs rá jobb szó: csalódott.

–          A feleségem is itthagyott – mutatott szomorúan a szelencére.

Láttam, hogy fáj neki a veszteség. De azt is, hogy nem a felesége az, ami igazán hiányzik neki.

5 érdekes cikk, amit talán nem olvastál – április 3.

Interjú a visszavágásra készülő volt sakkvilágbajnokkal; véleménycikk a vagyonnyilatkozatokról; a valaha volt legjobb infografika; Chikán a magyar versenyképesség hiányáról; a baloldali politikusok szalmaszálakba kapaszkodása. Öt érdekes cikk, amit talán nem olvastál.

5érd

“This result for me is a bit like oxygen” – Viswanathan Anand nagyon hosszú ideig ült a sakkvilágbajnoki trónon, tavaly azonban a már-már fischeri zsenialitással és kifárasztásra épülő játékával az ifjú Magnus Carlsen letaszította onnan. Szinte mindenkit meglepett, de a világbajnokjelölti tornát legidősebb résztvevőként, veretlenül nyerte. Vajon izgalmasabb lesz-e a novemberi visszavágójuk, mint a tavalyi egyoldalú meccs?

Kiderül, hogy hazudott? Viszlát! – naiv, de vicces kis véleménycikk arról, hogy ha az átlagpolgár ennyire megszívja a hivatalos iratok elcseszését, a politikusoknak is szívniuk kellene egy elrontott vagyonnyilatkozat miatt. Jó gondolat, csak nem Abszurdisztánba való.

The Greatest Ever Infographic – néha tenni fogok pár kivételt, és cikk helyett YouTube-videókat is szerepeltetni fogok: ez egy 1862-es(!!!) infografika Napóleon orosz hadjáratáról. És nem is rossz.

“Minden egyes órában lemaradunk Nyugat-Európától” – “Magyarországon az értékrend ugyanakkor egy nemzetközi felmérés szerint Bulgária és Moldávia mellett helyezkedik el, az emberek befelé fordulóak, nem vesznek részt a közügyekben.”

Öt ok, amiért a baloldal nem hisz a felméréseknek – legalább még az Index is megmosolyogja őket.